3

Per­sze igaza volt. Más­nap reg­gel tény­leg lezu­ha­nyoz­tunk, majd egy sarki szu­per­mar­ket­ben tett gyors bevá­sár­lás után kiül­tünk a sátor elé, és a körü­löt­tünk szép las­san elszál­lin­gózó brin­gás zarándok-​​szomszédainknak ¡Buen Camino!–t kíván­gatva meg­reg­ge­liz­tünk. Mire kényel­me­sen össze­pa­kol­tunk, és a zok­ni­gom­bó­cok­kal szö­kést ter­vező utolsó májkrém­kon­zer­vet is begyö­mö­szöl­tem a háti­zsá­kom egyik üre­sen rán­co­lódó sar­kába, már 10 óra is elmúlt.

– Na? – nézett rám Éva, ami­kor gyön­gyöző hom­lok­kal végre sike­rült behúz­nom a pat­ta­ná­sig feszülő cip­zárt. – Mehetünk?

– Mehe­tünk – mond­tam, majd komoly kép­pel fel­len­dí­tet­tem a hátamra a pak­kot, és fel­hör­dül­tem. Az élel­mi­sze­rek és a más­fél lite­res vizes­fal­kon miatt ugyanis két­szer olyan nehéz­nek tűnt, mint előző nap. Egyen­sú­lyo­mat vesztve totyog­tam párat jobbra-​​balra, aztán hát­radől­tem, mint egy lim­bó­ki­rály, és mielőtt még vég­leg eldől­tem volna, mint egy homok­zsák, meg­ka­pasz­kod­tam a mel­let­tem álló cse­ne­vész fácskában.

– Tyű – mond­tam lihegve –, ez nehéz lett.

– Az meg kint maradt – muta­tott Éva a fa tör­zse körüli magas fűben fekvő fél­ki­lós ana­nász­kon­zervre (ami­vel előző­leg az volt a ter­vem, hogy diszk­ré­ten itt hagyom), és a kem­ping kijá­rata felé indult.