Na nem Éva kagy­lói miatt aggód­tam, inkább csak tisz­tá­ban vol­tam vele, hogy attól a pil­la­nat­tól kezdve, ahogy fel­szál­lunk majd a nagy, levegőt­len, bádog­do­boz buszra, nem lesz többé vég­te­len táj, kék égbolt, és szik­rázó nap­sü­tés. Vége lesz a felhők bámu­lá­sá­nak, a fatörzsre pisá­lás­nak, nem lesz több kris­tály­tiszta for­rás sem, és bár nem min­den úgy ala­kult, ahogy azt indu­lás előtt elkép­zel­tem, a nagy kaland­nak, amit ott­hon egy sze­les novem­beri napon anyám Nők Lap­já­ból néz­tem ki, egy­szer s min­den­kor vége.

Aztán beállt a busz, fel­se­gí­tet­tem a pad­ról az aggas­tyá­no­kat, majd a kapi­tá­nyi rang­ját kicsit túl­sá­go­san is komo­lyan vevő sofőr útmu­ta­tá­sát követve bepa­kol­tuk a háti­zsá­ko­kat a busz olda­lá­nál a többi utas cso­mag­jai mellé, és az első ajtó­nál beáll­tunk a sorba pár apáca mögé.

Gyor­san halad­tunk előre, és ami­kor már fél láb­bal a lépcsőn áll­tam, ész­re­vet­tem, hogy a sofőr mögötti ülé­sen egy tetőtől tal­pig feke­tébe öltö­zött mat­róna inte­get az utcán áll­do­gáló csa­lád­já­nak. Már lát­tam őket, előző nap ugyanis nem messze tőlünk tanyáz­tak a ten­ger­par­ton, és ami­kor a nap végén össze­sze­delőz­köd­tek, és a kocsi­juk­hoz vissza­in­dulva az öreg­asszony elsé­tált a kagy­ló­hé­jait ren­dez­gető Éva mel­lett, a poli­fómra kite­rí­tett aznapi zsák­mányt meg­pil­lantva fel­ki­ál­tott, hogy ¡CARAMBA!.

Itt az utolsó lapon mi mást mond­hat­nék én is?