– Micsoda?

– Mimi­csoda? – vonta fel a szem­öl­dö­két Éva, jelezve, hogy fárasztja ez a beszél­ge­tés. – Kagyló.

– Egy másik sza­tyor kagyló? – húz­tam fel a szem­öl­dö­köm, és a lelki sze­meim előtt már lát­tam is a Gali­ciai Kanász­kürt más­napi szalagcímét:

SANTIAGÓI VÁMOSOK BRAVÚROS KAGYLÓHÉJFOGÁSA
Egy fia­tal magyar házas­pár zarán­dok­nak álcázva pró­bált meg...

– Most akkor befér hoz­zád, vagy sem? – sza­kí­totta félbe gon­do­la­ta­i­mat Éva.

– A te kagy­lód az én kagy­lóm is – bólin­tot­tam beletörődve.

Pár perc­cel később egy­másra segí­tet­tük az ólom­sú­lyú háti­zsá­ko­kat, utol­jára vissza­néz­tünk a part felé, és a finis­ter­rei busz­meg­álló felé vet­tük az irányt.

Mivel a buszunk csak 7.50-kor indult, lete­le­ped­tünk a kihalt meg­álló egyik pad­jára, és onnan néz­tük, ahogy egyre gyűl­nek körü­löt­tünk a San­ti­a­góba igyekvő mindenféle-​​fajta embe­rek. Volt köz­tük helyi halász, aki a szé­pen élre vasalt nad­rág­ját kényel­met­le­nül húzo­gatva a nagy­vá­rosba készült – talán valami enge­délyt besze­rezni –, vol­tak spa­nyol diá­kok és turis­ták, pár apáca, és egy nagyon öreg, 100 éves­nél is idő­sebb­nek lát­szó spa­nyol házas­pár, akik egy kis habo­zás után lete­le­ped­tek mel­lénk. A férfi nyi­ko­rogó nyak­csi­go­lyák­kal felém for­dulva kér­de­zett vala­mit, de azon túl, hogy nem értet­tem egy kuk­kot sem, nem is nagyon volt ked­vem beszél­getni vele. Csak ültem ott, mint Bruck­ner Szig­frid a fájós­fogú orosz­lán fog­tö­mésre várva.