Finis­terre első ráné­zésre nem tűnt túl­sá­go­san vonzó hely­nek, ami­vel egy­ál­ta­lán nem azt aka­rom mon­dani, hogy ne lett volna han­gu­la­tos. Sőt, min­den meg­volt itt, ami egy vala­mi­re­való halász­fa­lu­hoz kell: a szűk utcács­ká­kon kényel­met­len szö­gek­ben par­kol­tak az autók, a sok­száz éves­nek lát­szó házak repe­de­zett falain vadszőlő futott fel, az erké­lye­ken vizes lepedők lef­feg­tek, a ház­tetők felett vij­jogva köröz­tek a sirá­lyok, és a bere­te­szelt ablakú házak előtti árnyék­ban is ugyan­olyan gond­ta­lan­ság­gal heve­rész­tek a kutyák, mint mond­juk az albán ten­ger­par­ton. Mert­hogy Finis­terre kicsit egy­szerű volt és lepusz­tult, amit egyéb­ként egy­ál­ta­lán nem a hát­rá­nyai között említenék.

Leg­alább nem nyü­zsög­tek itt a turis­ták, és ha job­ban bele­gon­do­lok, iga­zá­ból a bel­vá­ros felé tartó kes­keny utcá­kon, a sós­szagú hőség­ben egy­ál­ta­lán nem is talál­koz­tunk sen­ki­vel. Mintha sza­bad­sá­gon lett volna az egész város, csak az egyik ház nyi­tott kapuja előtt ját­sza­do­zott két isko­lás­forma, húsos karú spa­nyol gye­rek egy sok­kal kisebb és szo­kat­la­nul szö­szi (talán cse­re­nya­ra­lá­son lévő svéd) har­ma­dik­kal. Egy hoked­liről kagy­ló­kat és képes­la­po­kat árul­tak, de mivel az üzlet szem­mel lát­ha­tóan nem ment jól, inkább azzal múlat­ták az időt, hogy meg­pró­bál­ták rábe­szélni a kis szö­szit, hogy dugja be az ujját egy fej­tetőre állí­tott bicikli forgó hát­só­ke­re­ké­nek a küllői közé.

A köze­led­tünkre szét­reb­ben­tek, és a nagyob­bak szé­gyenlős­ség­gel vegyes remény­ke­dés­sel a hokedli köré sereg­let­tek. Éva szem­ügyre vette a por­té­ká­ju­kat, és a leg­szebb kagy­ló­hé­jat kézbe véve meg­kér­dezte az árát. A leg­na­gyobb fiú izga­tot­tan, a hüvelyk­uj­ját is segít­sé­gül hívva közölte, hogy „Uno euro!”, amire Éva apró mosollyal vissza­rakta a kagy­lót, és elköszönt.