Ami­kor aztán dél körül Éva vissza­tért a gyűj­tö­ge­tésből, a sátor­ban meg­szi­go­nyoz­tam pár ton­hal­kon­zer­vet, és meg­ebé­del­tünk. Ezután néha újra elslattyog­tunk a bárba egy ebéd utáni kávéra, és ha már ott vol­tunk, pár biz­tató szót is sut­tog­tunk az étte­rem akvá­ri­u­mába idő­köz­ben beköl­töz­te­tett vacsora-​​rákoknak is.

Az ese­mé­nyek dél­után sem pörög­tek fel túl­sá­go­san. Éva néha meg­pró­bált rábe­szélni, hogy men­jek el vele kagy­lót gyűj­teni, de per­sze nem volt ilyes­mire időm, mert a nagy bál­nára várva hajt­ha­tat­la­nul kém­lel­nem kel­lett a tengert.

Bálna per­sze sose jött, de egy­szer csak egy csa­pat del­fin buk­kant fel az öböl köze­pén. Nem ugrán­doz­tak olyan magasra mint a sóbiz­nisz­ben gályázó tár­saik, csak amo­lyan apró, ener­gia­ta­ka­ré­kos szö­kel­lé­sek­kel úsz­tak a nyílt víz felé, ami nem kevésbé volt izgal­mas lát­vány. Fel­ug­rot­tam, és a sze­mem­mel Évát kezd­tem keresni a par­ton, de mivel lehaj­tott fej­jel olyan jó ötszáz méterre por­tyá­zott a homokra kifutó hul­lá­mok men­tén, csak vál­lat vonva vissza­ül­tem a homokba. A halá­szat amúgy is az én reszor­tom volt.

Bár egész nap sütött a nap, és csak messze, a ten­ger felett tor­nyo­sul­tak vas­tag, fehér felhők, nem volt az a baná­nér­lelő meleg. Néha elin­dul­tunk, hogy csob­ban­junk egyet a ten­ger­ben, de a víz olyan jég­hi­deg volt, hogy elég volt csak lemenni a szé­léig, hogy lehűl­jünk, és elmen­jen a ked­vünk a für­déstől. Helyette fel­hú­zott vál­lak­kal totyo­rog­tunk kicsit azon a részen, ahol a ten­ger átáz­tatja a homo­kot, Éva köz­ben fel­ka­pott pár kagy­lót, és olya­no­kat kér­de­zett, hogy vannak-​​e erre­felé cápák. Erre per­sze csak sej­tel­me­sen bólo­gat­tam, mert végül is ki tudja, itt az Atlanti-​​óceánról beszé­lünk, és már indul­tunk is vissza a sátorhoz.