23

Annak elle­nére, hogy alig maradt 20 euró­nál több a zse­bünk­ben, éle­tünk talán leg­jobb négy nap­ját töl­töt­tük el ott Finis­ter­ré­ben. Főleg gon­do­lom azért, mert nem kel­lett töb­bet gya­lo­gol­nunk, és egész nap más dol­gunk sem volt, mint bámulni a ten­gert és hall­gatni a sirá­lyok vijjogását.

Az eny­hén csípős levegő­ben reg­ge­lente végig­sé­tál­tunk a kihalt par­ton a fieszta elbon­tat­lan szín­pada mel­lett álló bár­hoz, beug­rot­tunk egy kávéra és fürdő­szo­bai élmé­nyekre, majd vissza­sé­tál­tunk a sátor­hoz, és a vég­te­len zen nyu­ga­lom­ban újra­ját­szot­tuk az ősi sze­rep­osz­tást. Éva egész nap a homok­fö­venyt járva kagy­ló­hé­jat gyűj­tö­ge­tett a leendő fürdő­szo­ba­tük­rünk köré készülő moza­ik­hoz, én pedig a sátor mel­lett a homok­ban török­ülés­ben ülve, rés­nyire össze­hú­zott sze­mek­kel kém­lel­tem az óceán béké­sen fod­ro­zódó fel­szí­nét, és elkép­zel­tem, hogy milyen lehet oda­kint egy csó­nak­ból halat fogni. Ami­kor ezt meg­un­tam, köze­lebb men­tem a ten­ger­hez, bokáig beme­rész­ked­tem a jég­hi­deg vízbe, és addig áll­tam ott egy hely­ben, amíg a hul­lá­mok tel­je­sen ki nem mos­ták aló­lam a homo­kot. Ilyen­kor lép­tem egyet jobbra (a vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért néha balra is), és elölről kezd­tem az egé­szet, mind­ad­dig amíg annyira le nem hűl­tek a lábaim, hogy már alig érez­tem őket.