Ami­kor tíz óra körül söté­tedni kez­dett, a szín­pa­don fel­gyúl­tak a fények. Mivel elég hűvös lett, fel­vet­tük a pul­csi­kat, és úgy indul­tunk a buli hely­szí­nére. A föve­nyen fel­ál­lí­tott üveg­tig­ris­ben vet­tünk egy sört, és az izga­tot­tan gyü­le­kező, ki-​​becsípett helyi­e­ket elnézve eszünkbe jutott az oba­nosi szikrázó-​​szarvú bikás fieszta. Mintha már ezer éve lett volna!

Aztán a szín­pa­don egy­szer csak moz­go­ló­dás támadt, César a mik­ro­fon­hoz lépett, és azt mondta, hogy sok sze­re­tet­tel köszönti az egy­begyűlt töme­get, de leg­fő­kép­pen azt a két magyar fia­talt, akik Fran­cia­or­szág­tól egé­szen idáig gya­lo­gol­tak, hogy ezen a külön­le­ges estén itt lehes­se­nek. Nekik szól­jon hát az első dal, és min­den­ki­nek aki szereti!

Na jó, biz­tos nem ezt mondta, mert egy muk­kot sem értet­tem belőle, de a lényeg az, hogy a banda a húrok közé csa­pott, és elkezdő­dött a buli. César a kocsi­ban iga­zán sze­ré­nyen nyi­lat­ko­zott az együt­tes­ben betöl­tött sze­re­péről, mert azon túl, hogy ő volt a gitáros-​​énekes front­em­ber, ő skót­du­dá­zott, száj­har­mo­ni­ká­zott, bon­gó­zott, kon­gá­zott, és még pár egy­szerűbb hang­szer meg­szó­lal­ta­tá­sát is min­den szem­reb­be­nés nél­kül megoldotta.

Azt kell mond­jam – és nem azért, mert a have­rom – mes­te­rien csi­nálta. Ahogy azt kell, meg­éne­kel­tette a közön­sé­get, alig lát­ható szem­vil­lan­tá­sok­kal vezény­lete az együt­te­sét, folyt a pia, dől­tek a kólá­nak álcá­zott cali­mo­chót len­gető fia­ta­lok, és úgy álta­lá­ban min­denki oltári jól szórakozott.

És ez még csak az elő­ze­ne­kar volt! Césarék után egy Cho­co­late nevű Uruguay-​​ban világ­hírű fér­fi­ú­csa­pat per­dült a szín­padra, és bele­csap­tak a Mayon­esa című remekművükbe.