Kibá­nyász­tuk a háti­zsá­ko­kat a hátsó ülésről, meg­kö­szön­tük a fuvart, és lete­le­ped­tünk a közel­ben egy homok­kal félig bete­me­tett padra. César intett, hogy vár­junk még egy pil­la­na­tot, majd kivette a cso­mag­tar­tó­ból a hang­sze­reit, és a ten­ger­parti homo­kon fel­ál­lí­tott szín­pad körül sür­gölődő bará­tai felé indult. A zené­szek zajongva köré sereg­let­tek, és a strand és az autóút közti homokdű­nék felé inte­getve magya­ráz­tak vala­mit. Utána César felénk vette az irányt, és kézzel-​​lábbal muto­gatva elma­gya­rázta, hogy a bará­tai sze­rint itt a homokdű­nék közt bár­hol sát­raz­ha­tunk. Meg­kö­szön­tük neki az infor­má­ciót és a fuvart, majd elbú­csúz­tunk, és a háti­zsá­ko­kat fel­kapva a strand felé indultunk.

Ha volt is némi fenn­tar­tá­sunk azzal kap­cso­lat­ban, hogy a ten­ger­par­ton ver­jünk sát­rat, az abban a pil­la­nat­ban meg­szűnt, ahogy a homokdű­nék mögé pil­lan­tot­tunk. A strand felől ugyan nem lát­szott, de a dűnék közt elszór­tan álló fenyők alatt már több tucat sátor állt, az apo­ka­lip­szis eljö­ve­tele utáni idő­ket idéző jele­ne­tek­kel. Fél­mez­te­len, részeg és han­gos­kodó ban­dák gril­lez­tek a sát­rak előtt, néhol mag­nó­ból szólt a rokend­roll, néhol gitá­roz­tak, egy­szó­val olyan volt a han­gu­lat mintha valami rock­fesz­ti­válra csöp­pen­tünk volna. Hosszas tana­ko­dás után végül a gyér fűvel fedett homokdű­nék másik, ten­ger felé eső olda­lán ver­tünk sát­rat, nagy­já­ból a part­sza­kasz köze­pén, lehető­leg minél messzebb a duhaj­kodó fiataloktól.

Ezután fel­vet­tük a leg­szeb­bik ruhán­kat, és egy mezít­lá­bas sétára indul­tunk a puha homo­kon, el egé­szen Finis­terre első háza­iig, majd vissza a víz men­tén a szín­pad­hoz, és köz­ben meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy ezt azért semmi pén­zért nem cse­rél­nénk el egy eukaliptuszerdőre.