Miköz­ben kényel­mes tem­pó­ban kanya­rog­tunk a zöl­dellő dom­bok között, César dobolt a kor­má­nyon, és a zenére üte­me­sen rin­gatta a fejét. Néha-​​néha ránk nézett, és mon­dott vala­mit, amiből egy szót sem értet­tünk, aztán én is pró­bál­koz­tam vala­mi­vel, de végül csak moso­lyog­tunk egy­másra, és úgy tűnt, hogy ez lesz a leg­jobb megoldás.

Az egyik kanyar után aztán egy­szer csak előre muta­tott, és a távol­ban – épp ahogy elkép­zel­tem – egy hatal­mas szik­lák között meg­búvó kis öböl­ben meg­lát­tuk a kéken csil­logó óce­ánt. Még jó negyed­órát kel­lett autóz­nunk, hogy a külö­nös nevű Cee váro­sá­nál leér­jünk a ten­ger­partra. Innen áthaj­tot­tunk egy másik, nagyobb váro­son, Cor­cu­bi­ó­non, és végig­ka­nya­rog­tunk a parti úton, amely épp olyan volt, mintha az Adrián jár­tunk volna. Óri­ási szik­lás pano­rá­má­val, és per­sze a kris­tály­tiszta, gyö­nyörű­kék ten­ger­rel a háttérben.

Végül fel­tűn­tek a távol­ban Finis­terre házai is, de mielőtt oda­ér­tünk volna, César kitette az inde­xet, és balra leka­nya­ro­dott egy mind­két olda­lán kocsik­kal sze­gé­lye­zett, szűk utcán, és már ott is vol­tunk leendő ott­ho­nunk­ban, a Lan­guszta parton.

César leál­lí­totta a kocsit az út végén, köz­vet­le­nül a homo­kos part előtt, majd mind­annyian kiug­rál­tunk, és kinyúj­tóz­tat­tuk a tag­ja­in­kat. Elké­pesztően jó érzés volt a ten­ger­partra érni. Min­dig az. A strand zsú­folt, bal felét leszá­mítva jó pár kilo­mé­ter­nyi, eny­hén ívelő homo­kos part terült el előt­tünk, ami mögött a távol­ban Finis­terre hófe­hér házai lát­szot­tak. A nap kel­le­me­sen sütött, a szél eny­hén fúj­do­gált, és amíg nyúj­tóz­kodva szív­tam magamba a sós illatú levegőt, csak arra tud­tam gon­dolni, hogy milyen sze­ren­csé­sek vagyunk, hogy itt lehetünk.