– A Pere­ira? – for­dul­tam felé a kapasz­ko­dót elen­gedve, elke­re­ke­dett sze­mek­kel, mire az öreg bólin­tott, újra előre muta­tott, és még egy­szer komó­to­san elismételte:

– A Pereira.

Mielőtt neki­áll­tunk volna stop­polni, a tér­ké­pen a falut olyan egy­napi járó­földre sac­col­tam Neg­re­irá­tól (való­já­ban csak 15 kilo­mé­terre volt, de arra is egy egész dél­utá­nunk ráment volna), a kis fehér Seat­ban pedig még úgy is 15 perc alatt oda­ér­tünk, hogy az öreg nem volt az a kimon­dott Fit­ti­paldi. Vala­hogy nevet­sé­ges­nek tűnt az egész gya­log­lá­sunk, mintha mond­juk csak azért ennénk nyer­sen a húst, mert régen is így szokták.

– Én mond­tam, hogy semmi értelme – mondta Éva, ami­kor már kiszáll­tunk az autó­ból, és útban vissza, a főút felé meg­osz­tot­tam vele a felfedezésemet.

Alig két perc múlva már egy másik kocsi­ban ültünk, ami a leg­na­gyobb örö­münkre éppen Finis­ter­rébe tar­tott. A sofőr­jét César­nak hív­ták, és egy nagyon kicsit beszélt ango­lul, így meg­tud­tuk hogy zenész (a gön­dör fürt­je­i­vel és töm­zsi test­al­ka­tá­val mel­les­leg épp úgy nézett ki, mint a Magna Cum Laude együt­tes éne­kese), és Finis­ter­rébe, a nagyon egzo­ti­kus Playa de Lan­gos­te­ira nevű strand fiesz­tá­jára tar­tott egy esti fellépésre.

Ennél tovább saj­nos nem jutot­tunk, ezért a hátsó ülé­sen kuporgó Évára kacsin­tot­tam, majd elő­re­for­dul­tam, és elé­ge­det­ten hát­radőlve hall­gat­tam a rádi­ó­ból szóló zenét, és köz­ben néz­tem ahogy elsü­vít mel­let­tünk a táj. Már nem is tűnt olyan gyors­nak, és azt hiszem ez volt az a pil­la­nat, ami­kor elha­tá­roz­tam, hogy soha többé nem megyek gya­log sehová.