A járó­kelők itt is ugyan­olyan ked­ve­sen pró­bál­tak min­ket vissza­te­relni a Camino felé, mint más­hol, és nem is nagyon értet­ték, hogy az útmu­ta­tá­sukra fittyet hányva miért gya­lo­go­lunk olyan siető­sen, lesze­gett fej­jel kifelé a városból.

– Sze­rin­ted hamar fel­vesz­nek? – kér­dezte Éva, ami­kor az egyre rit­kuló házak között már majd­nem elér­tük a város szélét.

– Nem tudom – for­dul­tam hátra, és egy fehér kis kocsi felé tar­tot­tam a hüvelyk­uj­ja­mat, ami a szi­eszt­idő­ben kihalt utcán óva­tos sebes­ség­gel köze­le­dett felénk.

És így tör­tént, hogy alig egy perc­cel később már egy öreg macsó még öre­gebb fehér Seat­já­ban szá­gul­dot­tunk A Pere­ira felé. Mit szá­gul­dot­tunk?! Szél­vész­ként robog­tunk. Bár hár­mas­nál sosem kap­csolt fel­jebb az öreg, mégis úgy tűnt, mintha süví­te­nénk, mint a rakéta, és ez meg­le­hető­sen szo­kat­lan érzés volt. Utol­jára pon­to­san 42 nap­pal ezelőtt, a Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port-​​ba tartó vona­ton halad­tunk gya­log­tem­pó­nál gyor­sab­ban (leszá­mítva azt az ese­tet, ami­kor nem sok­kal Sar­ria előtt játé­ko­san meg­ker­ge­tett min­ket egy kutya), ezért az egész utat nagy­já­ból azzal töl­töt­tem, hogy kife­hé­re­dett ujjak­kal az ajtó feletti fogan­tyúba kapasz­kodva mered­tem magam elé.

Ami­kor pár perc múlva már épp hoz­zá­szok­tam volna a hihe­tet­len sebes­ség­hez, az öreg leka­nya­ro­dott egy mel­lék­útra, és a pad­kára húzódva meg­állt. Egy pil­la­na­tig arra gon­dol­tam, hogy talán elő­húz egy kést és elkéri min­den vagyo­nun­kat, de aztán kicsit elő­rébb, a fák taka­rá­sá­ban pirosló ház­tetők felé mutatva csak annyit mondott:

– A Pereira.