Más­nap reg­gel min­den­esetre épen és egész­sé­ge­sen ébred­tünk. Noha oda­kint meg­nyug­ta­tóan sütött a nap, vala­hogy mégis hiány­zott belő­lünk az a nagy lel­ke­se­dés, ami San­ti­a­gó­hoz köze­ledve min­den reg­gel egyre koráb­ban haj­tott ki min­ket a sátor­ból. A kinti recsegő-​​ropogó zajo­kat hall­gatva órá­kig lus­tál­kod­tunk, és csak akkor dug­tuk ki a fejün­ket a sátor­ból, ami­kor bent már mele­gebb volt mint kint. Már jóval elmúlt dél is, mire sike­rült min­dent össze­pa­kol­nunk, és a háti­zsá­ko­kat fel­kapva a talajra hul­lott eukaliptuszkéreg-​​halmok közül kikan­di­káló páf­rá­nyo­kat kerül­getve vissza­in­dul­tunk a Caminóra.

Alig egy óra múlva elér­tünk egy szé­les folyó­hoz, ami azért még a csa­pa­dé­kos Gali­ci­á­ban is ritka lát­vány volt. Olyan 50 méter­rel fel­jebb, a meder tel­jes szé­les­sé­gé­ben egy víz­esés zubo­gott, és előt­tünk egy pom­pás, sok­lyukú kőhíd veze­tett egy zöl­dellő fák között meg­búvó kis faluba a folyó túlsó olda­lán. Ami­kor átér­tünk, lete­le­ped­tünk egy kápolna előtti kőpadra, kibúj­tunk a háti­zsá­kok átned­ve­se­dett pánt­jai alól, és – mintha csak ez lett volna a világ leg­ter­mé­sze­te­sebb dolga – jó dara­big szót­la­nul hall­gat­tuk a min­dent túl­har­sogó víz fengshui­san meg­nyug­tató robajlását.

Ami­kor már épp rávet­tük volna magun­kat, hogy tovább­in­dul­junk, a híd túlsó olda­lán fel­tűnt egy háti­zsá­kos. Az első, aki­vel San­ti­ago óta talál­koz­tunk. Már messziről, a této­vázó járá­sá­ról meg­is­mer­tem: az a fran­cia nő volt, aki­vel a bar­bade­lói alberg­ben talál­koz­tunk, és egé­szen Le Puy­tól sétált idáig. A ked­venc zász­ló­so­mat idézve „úgy jött, mintha menne”, és miköz­ben alig negyed­óra alatt átért a hídon, azon gon­dol­kod­tam, hogy vajon hogyan ért el idáig egyáltalán.