Fotóalbum
Túrá Zoltán: ¡CARAMBA!
Zene

Miköz­ben kínos hall­ga­tá­sok köze­pette kor­tyol­gat­tuk sörün­ket és borun­kat, Hor­seface arról kez­dett el csi­cse­regni, hogy milyen fel­emelő érzés volt meg­ér­kezni San­ti­a­góba. Egy dara­big csend­ben ezt hall­gat­tuk, majd ami­kor már nem maradt egyet­len csepp sem a poha­rak­ban, Ben­nel címet és tele­fon­szá­mot cse­rél­tünk egy felet­tébb való­színűt­len jövő­beni viszont­lá­tást ígérve egy­más­nak, és kifelé indul­tunk a kocsmából.

– Azért írja­tok majd egy képes­la­pot onnan a világ végéről – mondta Ben, ami­kor már mind a négyen kipré­sel­tük magun­kat a bár aprócska bejá­ra­tán, és kint áll­tunk a kocsma előtt az utcán.

– Oké – mond­tam zsib­bad­tan, kéz­fo­gásra nyújtva a kezem, de Ben ahe­lyett, hogy bele­csa­pott volna, egy kis gyű­rött, indi­gó­kék zacs­kót vett elő a zse­béből, és a kezembe nyomta.

– Ezt nek­tek vet­tem – mondta mielőtt til­ta­ko­zásra nyit­hat­tam volna a számat.

– Hát ez mi lehet? – néz­tem Évára kíván­csi­sá­got szín­lelve, mert per­sze azon­nal tud­tam, hogy mi van a zacs­kó­ban. – Egy hűtő­mág­nes! – mond­tuk egy­szerre, ami­kor belekukkantottunk.

– Ó, iga­zán nem kel­lett volna! – mondta Éva miköz­ben meg­for­gatta a tenye­ré­ben a kék-​​sárga kagy­lós kerá­mia hűtőmágnest.

– Mi nem is adtunk neked sem­mit – csat­la­koz­tam a til­ta­ko­zók kórusához.

– Ó, nem szá­mít! – legyin­tett Ben moso­lyogva, zava­rá­ban egyik lábá­ról a másikra topo­rogva, aztán meg­kö­szön­tük az aján­dé­kot, kezet szo­rí­tot­tunk, Éva adott neki egy puszit, amíg Hor­seface diszk­ré­ten hát­rébb lépett, majd sar­kon for­dul­tunk, és elin­dul­tunk a nyüzsgő utcán kifelé a városból.

333/382

Szólj hozzá!