« | Miközben kínos hallgatások közepette kortyolgattuk sörünket és borunkat, Horseface arról kezdett el csicseregni, hogy milyen felemelő érzés volt megérkezni Santiagóba. Egy darabig csendben ezt hallgattuk, majd amikor már nem maradt egyetlen csepp sem a poharakban, Bennel címet és telefonszámot cseréltünk egy felettébb valószínűtlen jövőbeni viszontlátást ígérve egymásnak, és kifelé indultunk a kocsmából. – Azért írjatok majd egy képeslapot onnan a világ végéről – mondta Ben, amikor már mind a négyen kipréseltük magunkat a bár aprócska bejáratán, és kint álltunk a kocsma előtt az utcán. – Oké – mondtam zsibbadtan, kézfogásra nyújtva a kezem, de Ben ahelyett, hogy belecsapott volna, egy kis gyűrött, indigókék zacskót vett elő a zsebéből, és a kezembe nyomta. – Ezt nektek vettem – mondta mielőtt tiltakozásra nyithattam volna a számat. – Hát ez mi lehet? – néztem Évára kíváncsiságot színlelve, mert persze azonnal tudtam, hogy mi van a zacskóban. – Egy hűtőmágnes! – mondtuk egyszerre, amikor belekukkantottunk. – Ó, igazán nem kellett volna! – mondta Éva miközben megforgatta a tenyerében a kék-sárga kagylós kerámia hűtőmágnest. – Mi nem is adtunk neked semmit – csatlakoztam a tiltakozók kórusához. – Ó, nem számít! – legyintett Ben mosolyogva, zavarában egyik lábáról a másikra toporogva, aztán megköszöntük az ajándékot, kezet szorítottunk, Éva adott neki egy puszit, amíg Horseface diszkréten hátrébb lépett, majd sarkon fordultunk, és elindultunk a nyüzsgő utcán kifelé a városból. 333/382
|
» |
Megosztás: