Mivel a leg­jobb remé­nyei sze­rint Ben­nek Hor­seface fog­lalt egy szo­bát a közel­ben, abban álla­pod­tunk meg, hogy amíg elmegy fel­ku­tatni a szál­lá­sát, mi leülünk a szom­szé­dos Praza das Pra­te­rí­a­son, a kated­rá­lis leg­ere­de­tibb álla­pot­ban megőr­zött déli hom­lok­za­tá­nak a lépcsőin, és ott megvárjuk.

Bár a nap ekkor már újra hét­ágra sütött, mintha lég­kon­di­ci­o­nált levegő legyez­gette volna az arcun­kat miköz­ben a téren zajló ese­mé­nye­ket figyel­tük. A közé­pen álló, víz­köpő lovak alkotta szökő­kút körül gye­re­kek ker­getőz­tek önfe­led­ten, az egyik sar­kon, nem messze a zarán­do­kiro­dá­tól, egy sza­kál­las férfi szó­lon­gatta az arra elha­ladó turis­tá­kat (elég ered­mény­te­le­nül), hogy pár euró­ért fény­ké­pez­ked­je­nek le a mel­lette tel­jes zarán­dok­öl­tö­zék­ben, köpeny­ben és szé­les kari­májú kalap­ban lihegő kutyával.

Szem­ben, egy ezüstmű­ves bolt mel­letti kapu­alj­ban egy férfi erő­sítő­höz csat­la­koz­ta­tott elekt­ro­mos gitár­ján nyomta a bluest, ami ugyan nem nagyon illett a hely han­gu­la­tá­hoz, de a kated­rá­lis másik olda­lán har­sogó duda­szó­hoz képest még így is mennyei muzsika volt. Mel­let­tünk a lépcsőn egy spa­nyol fia­ta­lok­ból álló tár­sa­ság han­gos­kodva gyü­le­ke­zett, ahogy tár­saik kisebb cso­por­tok­ban végez­tek a kated­rá­lis fel­fe­de­zé­sé­vel, és a térre kiérve csat­la­koz­tak hozzájuk.

Vagy fél­órát ültünk ott a lépcső­kön, ami­kor a szem­közti utcá­ból végre meg­je­lent Ben, a maku­lát­lan ruhá­zatú Horseface-​​szel az olda­lán. Fel­áll­tunk, lepo­rol­tuk a nadrá­gun­kat, és a háti­zsá­ko­kat fel­kapva elin­dul­tunk a nyüzsgő Rúa do Vila­ron. A terv az volt, hogy kere­sünk egy füs­tös kis kocs­mát, ahol egy ital mel­lett meg­ün­ne­pel­jük a meg­ér­ke­zést, és egy­ben el is búcsúz­ko­dunk egymástól.