Fel­cap­lat­tunk az impo­záns épü­let első eme­le­tére, ahol egy nyi­tott ajtó előtt 20–30 háti­zsá­kos zarán­dok vára­ko­zott türel­me­sen. Volt köz­tük pár ismerős arc, akik­kel régi bará­tok­ként köszön­töt­tük egy­mást, majd ledo­bál­tuk a háti­zsá­ko­kat az iroda elő­te­rébe, és cre­den­cial­okkal a kéz­ben beáll­tunk a sorba.

Az iroda vala­mi­ért a pécsi önkor­mány­zati hiva­ta­lo­kat jut­tatta eszembe, csak itt haté­ko­nyan folyt az ügy­in­té­zés. Mell­ma­gas­sá­gig érő pul­tok mögött töb­ben is pecsé­tel­tek és okle­ve­le­ket állí­tot­tak ki, így hamar sorra kerül­tünk. Nekem egy 60-​​as, szi­gorú tekin­tetű férfi jutott, aki szó nél­kül elém tolt egy for­ma­nyom­tat­ványt, és amíg kitöl­töt­tem, az orra végére eresz­tett szem­üve­gen keresz­tül komo­lyan tanul­má­nyozni kezdte a pecsé­te­ket a credencialomban.

Miután min­dent rend­ben talált, a meg­fe­lelő helye­ken les­temp­lizte, dátu­mozta, és alá­írta, majd szi­gorú sze­mek­kel átfu­totta a kitöl­tött kérdőí­ve­met, és elő­hú­zott egy díszes okle­ve­let, a Com­pos­telát. Gon­do­san átmá­solta a leg­al­jára a nevem, fölé írta az aznapi dátu­mot, és egy őszinte, szé­les mosollyal átnyújtotta.

– Feli­ci­ta­ci­o­nes! – szó­lalt meg elő­ször az ügy­in­té­zés alatt, majd az űrla­pomra pil­lantva hoz­zá­tett még vala­mit, ami talán a nevem lehetett.

– Muchas gra­cias! – hebeg­tem, amire futó­lag még egy­szer elmo­so­lyo­dott, majd a pultra tette a cre­den­c­i­a­lom, és a sze­me­i­vel már jel­zett is az ajtó­ban toporgó követ­kező zarán­dok­nak, hogy jöhet.

Az iroda elő­te­ré­ben, a háti­zsá­kok­nál bevár­tuk egy­mást, és ugyan­olyan gye­re­kes izga­tott­ság­gal muto­gat­tuk egy­más­nak a Com­pos­te­lá­in­kat, mint pár perce az álta­lunk meg­mo­soly­gott többi zarándok.