– Zse­ni­á­lis – néz­tünk egy­másra, ami­kor egy másod­perc­cel később a leg­felső sor­ban az egyik lámpa fel­vil­lant, mosolyt csalva a kis­fiú, de leg­fő­kép­pen a mi arcunkra.

A zarán­do­kok szó­ra­koz­ta­tá­sá­nak a hagyo­má­nya egyéb­ként már régi időkre nyú­lik vissza a kated­rá­lis­ban. Itt leng pél­dául – már a 11. szá­zad óta – a világ leg­na­gyobb füs­tölője, a híres Bota­fu­me­iro, ami kez­det­ben állí­tó­lag azt a célt szol­gálta, hogy a kated­rá­lis pad­ló­jára lete­rí­tett szal­mán heverő zarán­do­kok isten­te­len bűzét eny­hítse. Per­sze más tényezők is köz­re­játsz­hat­tak a beüze­me­lé­sé­nek szük­sé­ges­sé­gét illetően, amit én vala­hogy így képzelek:

– Te, Cucu­lus atya! Ten­nünk kéne vala­mit, mert egyre több a zarán­dok és egyre több a balhé!

– Ne is mondd Astu­tus! Unat­koz­nak ezek a bitan­gok! A sok kése­lés miatt már két­szer kel­lett gyor­sí­tott temp­lom­fel­szen­te­lési eljá­rá­sért folya­mod­nunk a Szentatyához.

– Van valami ötleted?

– Semmi, és neked?

– Ami azt illeti, lenne egy...

– Nocsak?!

– Egy óri­ási füstölő.

– Füs­tölő?? Azt már az ourense-​​iek megcsinálták!

– Jaj, hát az akkora sincs, mint egy eb! Én nagyobbra gon­dol­tam... Sok­kal nagyobbra! Ember­nyi méretűre!

– Aaaa!

– Len­get­het­nénk az oltár előtt a kereszt­ha­jó­ban, csak pár erős kötél kell...

– És pár erős kéz!