« | A santiagói katedrális felénk néző, nyugati homlokzata (amely egyébként a Spanyolországban nyomott egy-, kettő– és ötcentest is díszíti) hemzseg a Jakab-utalásoktól, a két tornya és a közöttük futó apró díszítések pedig azokra a buddhista templomokra emlékeztettek, amiket a távol-keletet bemutató – talán Borobodurról vagy Angkorról szóló – útifilmekben láttam. Ha a burgosi katedrális égen függő csipke volt, akkor a santiagói egy-sima-egy-fordított rozsdás páncéling – na nem ronda, vagy ilyesmi, csak nehéz, mint egy jó töltött káposzta. A templom építése 1075-ben kezdődött, és alig 50 évvel később, 1128-ban már fel is szentelték, ami ne tévesszen meg senkit, mert az eredeti katedrális egészen máshogy nézett ki. A mostani, barokk homlokzatát csak a 18. században kapta, hogy megóvják az időközben porladásnak indult eredetit – a pazar Pórtico de la Gloriát – az időjárás viszontagságaitól. A katedrális bejáratához két, cikcakkban felfelé futó, engem messziről leginkább egy autóemelőre emlékeztető lépcsősor vezetett, amit mintha sebtében, csak akkor építettek volna az épülethez, amikor észrevették, hogy a hatalmas bejárati kapuk tíz méterrel magasabban vannak a tér szintjénél. A lépcső díszes kovácsoltvas korlátja mellett felfelé hömpölygő tömeg szerencsére gyorsan haladt, így az egyik bal oldali ajtón hamar bejutottunk a hűs épületbe. Pár lépéssel beljebb, a katedrális eredeti bejáratánál, a Pórtico de la Gloriánál azonban furcsa rituálé akasztotta meg a menetet. Az ajtón belépő látogatók egyesével odaálltak a középső, legnagyobb boltívet kettészelő karcsú oszlop elé, és nagyjából mellmagasságban megérintették a jobb tenyerükkel, mintha csak pihenésképpen megtámaszkodtak volna rajta pár másodpercig. 323/382
|
» |
Hozzászólások (3):
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: