Egy­szerűen csak követ­nünk kel­lett őket az eső­ben, el a San­ti­a­gói Kong­resszusi Köz­pont hosszú épü­lete előtt, majd a régi kül­vá­ro­son át egy alig fél­órás séta után a bel­vá­ros gya­lo­gos öve­ze­tébe értünk. Itt kis bol­tocs­kák mel­lett, veszé­lye­sen kihe­lye­zett virá­gos­lá­dá­kat és dol­gukra siető helyi­e­ket kerül­getve veze­tett tovább az utunk.

Hegy­má­szók beszá­mo­ló­i­ban gyak­ran hal­lani, hogy semmi dia­dal­ma­sat nem érez­nek, ami­kor fel­ér­nek a csúcsra, leg­fel­jebb csak fagyott keze­i­ket tör­delve azon jár az eszük, hogy majd le is kell jut­niuk vala­hogy az átko­zott nagy hegyről. Ezt min­dig is fur­csáll­tam, de – és nem mintha össze akar­nám itt hason­lí­tani a kettőt – ahogy az Imma­cu­lada térről egy gali­ciai skót dudás zené­jére egy sötét bolt­íven keresz­tül a tömeg­gel sod­ródva a foci­pá­lyá­nyi Obra­do­iro térre jutot­tunk, rájöt­tem, hogy még­is­csak iga­zuk lehet.

Min­den okom meg­volt az örömre, hiszen épp ahogy ter­vez­tük: július 29-​​én, 40 nap­pal, 764 kilo­mé­ter­rel és egy­mil­lió lépés­sel azután, hogy Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port-​​ból hófe­hér tér­dek­kel neki­vág­tunk a Pire­ne­u­sok­nak, végre ott áll­tunk a kated­rá­lis előtt, de még­sem érez­tem semmi külö­nö­set. Inkább csak azon bosszan­kod­tam, hogy a talp­be­té­tem megint felgyűrő­dött, és pisál­nom is egyre job­ban kel­lett, ami egy nagy­vá­ros köze­pén iga­zán aggasztó fejlemény.

Idő­köz­ben kisü­tött a nap, így a las­san fel­szá­radó téren körü­löt­tünk jópá­ran a háti­zsák­ja­ikra kupo­rodva ültek a föl­dön, kicsit távo­labb körökbe ren­dező­dött egyen­ru­hás cser­kész­csa­pa­tok csil­logó szem­mel hall­gat­ták a vezető­jü­ket, amint vala­miről – bizo­nyára a neves apos­tol idáig tartó kalan­dos útjá­ról – mesél­tek. A többi turis­tát utá­nozva mi hár­man is beáll­tunk, és meg­kér­tük a leg­kö­ze­lebbi háti­zsá­kost, hogy fény­ké­pez­zen le min­ket a kated­rá­lis előtt.