Egy közép­is­ko­lás tár­sa­ság nagy zsi­vaj­jal cso­port­képre gyü­le­ke­zett a szo­bor előtt, és ami­kor az őket terel­gető idő­sebb fér­fi­nek könnyelműen fel­aján­lot­tam, hogy lefény­ké­pe­zem őket, a tömeg­ből vagy tíz fény­ké­pezőt dug­tak az orrom alá. Meg­vár­tam, amíg a fia­ta­lok önfe­led­ten, sza­már­fü­le­ket muto­gatva beáll­nak, és miköz­ben egye­sé­vel elkat­tin­tot­tam a fény­ké­pező­gé­pe­ket, arra gon­dol­tam, hogy a háti­zsá­kok­kal sosem érné­nek utol, ha elfutnék.

Ami­kor tovább indul­tak, meg­vizs­gál­tuk II. János Pál bronzba öntött kéz­le­nyo­ma­tát a kút szé­lén, majd mi is fel­sze­delőz­köd­tünk, hogy neki­vág­junk az utolsó öt kilo­mé­ter­nek. Lesé­tál­tunk a domb­ról, ki a Monte do Gozo-​​i tábor­ból, el egy fura kis szo­bor­park mel­lett, majd le a városba vezető for­gal­mas főútra. Az eső épp abban a pil­la­nat­ban kez­dett el cse­pe­regni, ami­kor az A9-​​es autó­pá­lya felett futó sivár híd köze­pén elgya­lo­gol­tunk a San­ti­ago tábla mel­lett, ami – hogy őszinte legyek – nem az a kitörően lel­kes fogad­ta­tás volt, amit Jakab­tól elvár­tunk volna mind­azok után, amit érte tettünk.

A híd után az eső úgy rákez­dett, mintha dézsá­ból önte­nék, így a követ­kező keresz­tező­dés­nél öröm­mel mene­kül­tünk be egy han­gu­la­tos és meg­lepően üres turis­ta­in­for­má­ciós iro­dába. Szük­sé­günk volt némi infor­má­ci­óra a Finis­ter­réig tartó Camino-​​szakaszról, és mivel sem­mi­kép­pen sem akar­tuk lekésni a repülőn­ket, a Finis­ter­réből San­ti­a­góba induló buszok menet­rend­jét is fel akar­tuk írni.

Miután a pult mögött szol­gá­la­tot tel­je­sítő fia­tal lány mind­két kíván­sá­gun­kat tel­je­sí­tette, még egy San­ti­ago tér­ké­pet is kite­rí­tett nekünk, és gon­do­san beje­lölte rajta a kated­rá­li­sig tartó útvo­na­lat, amit per­sze amúgy is lehe­tet­len lett volna elté­vesz­teni az utcán höm­pölygő sok zarán­dok miatt.