Ugyan­ak­kor, ha maradni kell, hát maradni kell.

– És leg­alább van itt vala­hol egy kem­ping? – kér­dez­tem csa­ló­dott­sá­got szín­lelve, amire a férfi meg­könnyeb­bül­ten húzott elő egy újabb papír­la­pot Saint-​​Jean térképével.

– Itt vagyunk most – bökött a tol­lá­val a kes­keny, ám annál hang­za­to­sabb nevet viselő rue de la Cita­delle végébe, majd húzott rajta egy vona­lat lefelé. – Lemen­tek egé­szen a temp­lo­mig, ahol a kút­nál indu­lás előtt hol­nap tud­tok majd vizet töl­teni – nézett ránk a szem­üvege fölött jelentő­ség­tel­je­sen, mintha azt fel­té­te­lezné, hogy nem ter­ve­zünk ilyes­mit –, aztán a híd előtt balra for­dul­tok, men­tek egy kicsit a folyó men­tén, jobbra átmen­tek egy zsa­log­hí­don, és balra meg­lát­já­tok a kempinget.

Mivel más nem jutott eszünkbe, oda­dob­tunk az öreg­úr­nak egy mer­szít, és felszedelőzködtünk.

– Csak köves­sé­tek a sárga nyi­la­kat meg a kagy­lót! – szólt utá­nunk aggo­dal­mas­kodó kép­pel. – Buen Camino!

A kem­pin­get hamar meg­ta­lál­tuk. Mire két csa­pat bicik­lis zarán­dok közé fel­ver­tük a sát­rat, lezu­ha­nyoz­tunk, és a város fel­fe­de­zé­sére indul­tunk, már jócs­kán vacso­rára járt az idő, ezért az egyik for­gal­mas tér sar­kán betér­tünk egy – főleg a fény­ké­pes étlap­já­ról neve­ze­tes – Cafe Edo­u­ard nevű étte­rembe. Bár dél­után még azt remél­tük, hogy ilyen­kor már rég a teán­kat kor­tyol­gatva nézünk majd le egy csen­des szik­la­szirtről a város völgy­ben csil­logó fénye­ire, a két bor­zal­ma­san rossz pizza utáni máso­dik pohár rozén­kat kor­tyol­gatva már egy­ál­ta­lán nem bán­tuk, hogy itt maradtunk.

Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port – baszk nevén Doni­bane Garazi – ugyanis iga­zán remek hely.