21

Egy szél­zú­gás­tól, eső­ko­po­gás­tól és hor­ko­lás­tól zajos éjszaka után fázó­san és mor­co­san ébred­tünk, és bár a csu­kott ablak és a leeresz­tett redőny miatt nem lát­tunk ki a sza­badba, a levegő­ben a láb­szag mel­lett ugyanaz a ned­ves, felhős, barát­ság­ta­lan hűvös­ség ter­jen­gett, mint előző dél­után. De leg­alább az eső nem esett, ezért miután egy­mást kerül­getve össze­pa­kol­tunk a szo­bá­ban, gyor­san fel­kap­tuk a háti­zsá­ko­kat, és a barak­kok közötti lépcső­so­ron sze­rel­kező zarán­dok­hor­dá­kat kerül­getve a komp­le­xum átla­gos szín­vo­na­lát jóval meg­ha­ladó kávézó felé vet­tük az irányt.

Pár finom cro­is­sant és egy egé­szen jól sike­rült capuc­cino tár­sa­sá­gá­ban meg­reg­ge­liz­tünk, majd kiül­tünk a tér köze­pén álló vas­tag­cop­fos, boká­ját masszí­rozó peregrina-​​szobor mel­letti kőpadra egy indu­lás előtti cig­ire, és elhűlve néz­tük, ahogy a zarán­do­kok vég­te­len cso­por­tok­ban árad­nak a domb­ról a város felé. Épp, ahogy azt indu­lás előtt elkép­zel­tem, a fia­ta­lok vidá­man nevet­gélve és gitá­ro­kat lóbálva szök­dé­csel­tek, ami­nek – a vadiúj fel­sze­re­lé­sü­ket elnézve – főleg az lehe­tett az oka, hogy csak nem­rég (talán Sar­ri­á­ból) indul­tak, és nem kel­lett mind a 759 kilo­mé­tert legya­lo­gol­niuk, hogy itt lehessenek.