– Mit én?

– Mit csi­nálsz, ami­kor odaérsz?

– Én sem tudom – bólin­tott lógó orral. – De azt mond­ják, hogy van egy étte­rem, ahol ingyen ebé­det szol­gál­nak fel az ajtón beeső első tíz zarándoknak.

– Az jó – mond­tam. – És utána?

Meg­vonta a vál­lát. – Hol­nap­után reg­gel indul haza­felé a gépem.

– Az jó – mond­tam, és megint hall­gat­tunk egy sort.

Az eső köz­ben megint rákez­dett, ezért fel­kap­tuk a padra terí­tett töröl­közőn­ket, és bevo­nul­tunk a barakk elő­te­rébe. Leül­tem a dél­után folya­mán egé­szen közeli bará­tommá vált fotelbe, Ben pedig a fali­új­sá­got kezdte olvasgatni.

– Ennek a hely­nek az a neve, hogy Monte do Gozo, nem? – muta­tott ki a bejá­rati ajtón.

– Aha.

– És tudod, hogy az mit jelent?

Per­sze, hogy tud­tam. Kívülről fúj­tam az egész fali­új­sá­got. A hely nevé­nek angol for­dí­tása egy nagy­já­ból középre rajz­szö­ge­zett, hal­vány­zöld papírra nyom­ta­tott val­lá­sos ének fölött, a jobb felső sarok­ban volt.

– Az Öröm Hegye – mond­tam. – És tudod, miért?

– Na miért?

– Mert a zarán­do­kok innen lát­ták meg elő­ször a san­ti­a­gói kated­rá­lis tornyait.

– Ha-​​ha, ez jó – nézett ki Ben a felhőkre, és jót kun­cog­tunk a dolog iróniáján.

De leg­alább ezzel is eltelt pár másodperc.