Éva, mielőtt halálra unta volna magát, úgy dön­tött, hogy inkább kimossa a szennye­sét, így mi Ben­nel azt csi­nál­hat­tuk, amit ilyen­kor a fér­fiak szok­tak. Rágyúj­tot­tunk egy cig­ire, rug­dos­tuk kicsit a kavi­cso­kat a díszkő bur­ko­la­ton, és bámul­tunk lefelé a völgy­ben kavargó felhőkre.

– Ti mit csi­nál­tok majd, ha beér­tek San­ti­a­góba? – törte meg végül a csen­det Ben.

– Nem tudom – von­tam meg a vállam.

– Naaaa, komo­lyaaan! – nóga­tott azon a hang­szí­nén, ami­nek nehéz volt ellenállni.

– Komo­lyan nem tudom – von­tam meg újra a vál­lam. – Ott leszünk Santiagóban.

– És utána?

– Veszünk egy sárga kagy­lós hűtő­mág­nest – néz­tem rá jelentő­ség­tel­je­sen. – Már León óta gyűj­tünk rá.

Ben fel­kun­co­gott.

– És ha meg­van a hűtő­mág­nes? – kérdezte.

– Leme­gyünk Finis­ter­rébe az óceánpartra.

– Az jó – bólintott.

– Ja – bólin­tot­tam én is. – Van még pár plusznapunk.

– Az jó – bólin­tott megint, majd fel­né­zett az égre. – Csak jobb idő­tök legyen.

– Ja – mond­tam, és hall­gat­tunk újra egy sort.

Per­sze igazi macsók­hoz mél­tóan nem mond­tuk ki, de mind­ket­ten arra gon­dol­tunk, hogy a Camino után már talán sosem lát­juk többé egymást.

– És te? – kér­dez­tem vissza, csak hogy mond­jak valamit.