« | Pontosan 18 óra 43 percet mutatott a faliújság feletti óra, amikor legnagyobb meglepetésünkre a bejárati ajtón lógó orral befutott a bőrig ázott, magányos Ben. – De jó! – mondta megkönnyebbülten, amikor meglátott minket a műbőrfotelekben. – Már azt hittem, hogy soha többet nem találkozunk. Gyorsan becsekkolt a szobánk egyetlen üresen maradt ágyára, aztán kimentünk elszívni egy cigit, és közben elmesélte, hogy mi minden történt vele az elmúlt két napban. Egy Palas de Rei nevű remek kisvárosban láttuk utoljára, ahol miután egy orvos megvizsgálta a vészesen dagadni kezdő bal térdét, pár napos pihenőt javasolt neki. Ben így soron kívül kapott egy ágyat az albergben, majd másnap Horseface-ék kísérőkocsiján utazott Melidéig, aztán a következő nap Arzúáig. A harmadik reggel busszal ment egészen Lavacolláig, ahonnan – ismerve a tervünket, hogy Monte do Gozóban mindenképpen meg akarunk szállni – az időközben lufivá dagadt térdével elsántikált idáig. Mi jobb híján elmeséltük neki, hogy az előbb a frászt hozta ránk az elájulós német zarándok. – Ja, hallottam – bólogatott Ben –, de lent a kávézóban már úgy mesélték, hogy elvitte a mentő. És ezután immár hárman unatkoztunk tovább. A barakkok közötti széles lépcsősoron lesétáltunk az alsó „alakulótéren” lévő, egészen kellemes kávézóba, és megvacsoráztunk. Aztán visszasétáltunk a barakkunkhoz, ültünk egy kicsit előtte a piros padon, majd felmentünk Bennel a dombtetőre újra megcsodálni a ronda pápai emlékművet, és újra visszatértünk a barakk elé. 316/382
|
» |
Hozzászólások (5):
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: