Fotóalbum
Túrá Zoltán: ¡CARAMBA!
Zene

Pon­to­san 18 óra 43 per­cet muta­tott a fali­új­ság feletti óra, ami­kor leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sünkre a bejá­rati ajtón lógó orral befu­tott a bőrig ázott, magá­nyos Ben.

– De jó! – mondta meg­könnyeb­bül­ten, ami­kor meg­lá­tott min­ket a műbőr­fo­te­lek­ben. – Már azt hit­tem, hogy soha töb­bet nem találkozunk.

Gyor­san becsek­kolt a szo­bánk egyet­len üre­sen maradt ágyára, aztán kimen­tünk elszívni egy cigit, és köz­ben elme­sélte, hogy mi min­den tör­tént vele az elmúlt két nap­ban. Egy Palas de Rei nevű remek kis­vá­ros­ban lát­tuk utol­jára, ahol miután egy orvos meg­vizs­gálta a vésze­sen dagadni kezdő bal tér­dét, pár napos pihenőt java­solt neki. Ben így soron kívül kapott egy ágyat az alberg­ben, majd más­nap Horseface-​​ék kísérő­ko­csi­ján uta­zott Meli­déig, aztán a követ­kező nap Arzú­áig. A har­ma­dik reg­gel busszal ment egé­szen Lava­col­láig, ahon­nan – ismerve a ter­vün­ket, hogy Monte do Gozó­ban min­den­kép­pen meg aka­runk szállni – az idő­köz­ben lufivá dagadt tér­dé­vel elsán­ti­kált idáig.

Mi jobb híján elme­sél­tük neki, hogy az előbb a frászt hozta ránk az eláju­lós német zarándok.

– Ja, hal­lot­tam – bólo­ga­tott Ben –, de lent a kávé­zó­ban már úgy mesél­ték, hogy elvitte a mentő.

És ezután immár hár­man unat­koz­tunk tovább. A barak­kok közötti szé­les lépcső­so­ron lesé­tál­tunk az alsó „ala­ku­ló­té­ren” lévő, egé­szen kel­le­mes kávé­zóba, és meg­va­cso­ráz­tunk. Aztán vissza­sé­tál­tunk a barak­kunk­hoz, ültünk egy kicsit előtte a piros padon, majd fel­men­tünk Ben­nel a domb­tetőre újra meg­cso­dálni a ronda pápai emlékmű­vet, és újra vissza­tér­tünk a barakk elé.

316/382

Hozzászólások (5):

  1. Viki

    Mond­jad!

  2. Zsuzsa

    Mond­jad!

  3. Norbi

    Mond­jad!

  4. MarikaH

    Mond­jad!

  5. N

    Mond­jad!

Szólj hozzá!