Ter­mé­sze­te­sen min­den halál­eset tra­gi­kus, mégis, val­lá­sos körök­ben egy zarán­dok­la­ton elej­teni a kana­lat már a közép­kor óta meg­tisz­tel­te­tés­nek szá­mít. Per­sze ezen lehet vitat­kozni, de tény, hogy van valami mél­tó­ság­tel­jes abban, ha az ember a Cami­nón, egy rég­óta dédel­ge­tett álom betel­je­se­dése köz­ben hal meg.

– Hon­nan tudta az a nő, hogy tudok néme­tül? – nézett rám Éva, miután a kis cso­port eltűnt a szo­bánk­ban, és elcsen­de­se­dett a folyosó.

Fél perc múlva aztán aggódó kép­pel meg­je­lent a hos­pi­ta­lero is. Bekuk­kan­tott a szo­bába, majd meg­eresz­tett pár szu­per­gyors hívást a mobil­ján, de mire meg­je­lent egy inkább kazán­fűtő­nek, mint orvos­nak lát­szó férfi, már lecsi­tul­tak a kedé­lyek. Kide­rült, hogy nagyobb volt az ijedt­ség, mint a baj. A német fér­fi­nek egy­szerűen leesett a vér­cu­kor­szintje, és ami­kor pár perc­cel később bemen­tem a szo­bánkba, hogy meg­néz­zem hova fek­tet­ték, már sok­kal jobb szín­ben volt. Egy doboz PEPSI-​​t szo­ron­gatva feküdt az ágyán, és riad­tan pis­lo­gott körbe, mint valami fész­kéből kipottyant madár­fi­óka. A fele­sége is sok­kal kisi­mul­tabb arc­cal ült mel­lette egy szé­ken, a fiuk pedig a fal­nak támasz­kodva unot­tan figyelte az eseményeket.

– Ember, azt hit­tem szív­in­fark­tust kap­tál – pró­bál­tam valami biz­ta­tót mon­dani a fér­fi­nek, remény­kedve, hogy ért ango­lul, amire csak hal­vá­nyan elmo­so­lyo­dott, és bólo­ga­tott, mintha azt mon­daná: „Ne is mond baszki! Én is!”

Aztán min­den albergue-​​nyugodt lett megint. Kimen­tünk elszívni egy cigit, és ami­kor az ég egy pil­la­natra majd­nem kitisz­tult, elkezd­tük fon­tol­gatni, hogy még­is­csak meg­koc­káz­tat­juk azt a sétát San­ti­ago felé. De saj­nos már túl késő volt.