– Nem, de men­jünk már, mert mind­járt megint rákezd az eső.

Ha más­hol azt írtam, hogy nyü­zsög­nek a zarán­do­kok, itt a Monte do Gozón egye­ne­sen invá­zió volt. A füves domb­tetőt száz­számra lep­ték el az osz­tály­ki­rán­du­lá­son lévő spa­nyol diá­kok, néhány sze­ren­csés az eső elől az emlékmű mel­lett álló San Mar­cos kápolna körüli fák alatt talált menedéket.

Egy buk­szu­sok­kal sze­gé­lye­zett gya­log­úton lesé­tál­tunk a tábor hátsó bejá­ra­tá­nak a kis­ka­pu­jáig, majd rövid sor­ban­ál­lás után becsek­kol­tunk a leg­felső, 30-​​as számú barakk iro­dá­já­ban az albergbe. A hos­pi­ta­lero az útle­ve­le­ink lát­tán egy har­sány „Jó napot!”-tal köszön­tött min­ket, ami meg­le­hető­sen jó hatás­sal volt az ado­má­nyozó ked­vünkre, ami­kor a köte­lező papír­munka végez­té­vel átvet­tük a szo­bánk kulcsát.

Mivel alig múlt el dél, a háló még tel­je­sen üres volt, és olyan szag ter­jen­gett benne, mintha az utolsó lakó­jára – úgy száz évvel ezelőtt – rácsuk­ták volna az ajtót. Gyor­san fel­húz­tuk a redőnyt, és kinyi­tot­tuk az abla­kot, de még így is nehéz volt meg­sze­retni a szo­bát. Lát­szott, hogy a kivi­te­le­zés­nél a taka­ré­kos­ság volt az egyik fő-​​, ha nem éppen az egyet­len szem­pont. Az Ytong-​​szerű tég­lák­ból fel­hú­zott falak vako­lás helyett csak simán fehérre vol­tak mázolva, a fa eme­le­tes ágyak pedig a több mil­lió lehet­sé­ges szín­ár­nya­lat közül, amit a sze­münk érzé­kelni képes, éppen egy olyan méreg­zöl­det kap­tak, amiről az ember­nek nem a minő­ség és a kom­fort jut leg­elő­ször eszébe.

A La Voz de Gali­cia (vagyis Gali­cia hangja) című online napi­lap egy 2006-​​os cik­ké­ben olvas­tam, hogy a Monte do Gozó-​​i komp­le­xum kimon­dot­tan az 1993-​​as ünnep­ségre ide­csá­bí­tott száz­ezer­nyi zarán­dok szál­lás­gond­ja­i­nak a meg­ol­dá­sára épült.