Az 1993-​​as év elsöprő sikere azon­ban egy­ál­ta­lán nem a vélet­len műve volt – óri­ási munka előzte meg. A nagy bulira még a pápa is ellá­to­ga­tott, aki miköz­ben áldá­sát szórta a tömegre Monte do Gozón, a Vati­kán örök­szép­ségű szob­ra­i­nak a tár­sa­sá­gá­ban eltöl­tött hosszú évek­kel a háta mögött alig­ha­nem azon gon­dol­kod­ha­tott, hogy vajon hogyan sike­rült ilyen randa emlékmű­vet össze­hozni a láto­ga­tá­sá­nak a tiszteletére.

Mert­hogy a domb­tetőt azóta is elcsú­fító emlékmű egy igazi rus­nya­ság. Egy csa­pott tetejű beton­pi­ra­mi­son két egy­másba for­duló, óri­ási vas­ka­rom áll (olyan, mint a favá­gók rönk­fel­kapó szer­száma), a tete­jén egy kereszt­tel és két alak­kal a két olda­lán. Jó pár per­cig meg­bű­völ­ten áll­tam előtte, és köz­ben azon gon­dol­kod­tam, hogy vajon hány ember bólint­ha­tott rá az emlékmű ter­ve­ire, és vajon mi jár­ha­tott köz­ben a fejükben.

Azt mond­juk már régen ész­re­vet­tük, hogy a gali­ci­a­i­ak­nak fur­csa ízlése van. Lépten-​​nyomon bele­bot­lot­tunk a Camino 1993-​​as hiva­ta­los kaba­lá­jába, egy kis absz­trakt pereg­rino figu­rába. A ket­té­ha­sadt fejű bábú mintha test­vére lenne a mi MTV-​​s Aranyág Ala­pít­vá­nyunk kaba­lá­já­nak (mivel utób­bit csak két évvel később, 1995-​​ben ala­pí­tot­ták, meg­koc­káz­ta­tom, hogy egy az egy­ben kop­pin­tás­ról van szó), a teste kis három­szö­gek­ből áll, és min­dig vala­mi­lyen zarán­do­kokra jel­lemző tevé­keny­sé­get űz: vígan len­geti a ván­dor­bot­ját, vizet köp, a háti­zsák­ját igaz­gatja, vagy csak simán von­szolja a hegyes­szögű seg­gét San­ti­ago felé. Lefo­ga­dom, hogy ugyanaz ter­vezte, mint a Monte de Gozó-​​i emlékmű­vet is.

– Téged nem emlé­kez­tet vala­mire? – kér­dez­tem Évát, mielőtt még az alber­gue fel­fe­de­zé­sére indul­tunk volna.