– Már­mint a tehén? – nyúj­totta felém a kezét, és miköz­ben Ben­nel fel­tá­pász­kod­tunk a földről, neve­tés­sel küsz­ködve elme­sélte, hogy mire kigu­rul­tunk az útra, a tehén már rég elga­lop­po­zott mel­let­tünk. – Úgy halálra volt rémülve, hogy sze­rin­tem az óce­á­nig fut.

– Nagy sze­ren­cséje van, hogy háti­zsák­kal nincs ked­vem utána futni – mond­tam ahogy lepo­rol­tam magam, és köz­ben szo­mo­rúan álla­pí­tot­tam meg, hogy ha a Spa­nyol­or­szág­ban eltöl­tött eddigi három hét alatt nem sike­rült sem­mit tanul­nom a macsó­ság­ról, akkor való­színű­leg már ezután sem fogok.