Per­sze azt tud­tuk, hogy július 25. Szent Jakab napja, csak azzal nem törőd­tünk már rég­óta, hogy milyen nap van és hánya­dika, ezért cso­dál­koz­tunk. Miután a fran­cia nő és tár­sa­sága ott­hagy­tak min­ket, Évá­val eszünkbe jutott Manuel, hogy már biz­tos San­ti­a­gó­ban van, és egy szál­lo­dai szo­bá­ban áll a tükör előtt tanács­ta­la­nul, hogy melyik rövid­nad­rág­ját vegye fel. Aztán eszünkbe jutot­tak a lovas magya­rok is, és remél­tük, hogy sike­rült eléggé meg­kö­ze­lí­te­niük San­ti­a­gót ahhoz, hogy hol­nap ott áll­has­sa­nak a főtéren.

Erre elfo­gott min­ket a szo­mo­rú­ság, mert most elő­ször gon­dol­tunk bele iga­zán, hogy a nagy sétá­nak egy­szer vége lesz. Fura érzés volt, és be kell vall­jam, hogy két hét­tel ezelőtt, a mese­tán izzadva még magam sem gon­dol­tam volna, hogy ilyes­min fogunk egy­szer bús­la­kodni, de egy idő után annyira ter­mé­sze­tessé válik a gya­log­lás, hogy nehéz elkép­zelni nél­küle a napjainkat.

– Már csak két hetünk van vissza – mondta Éva rövid hall­ga­tás után.

– Mások össze­sen ennyi időre tud­nak csak elmenni nya­ralni – von­tam meg a vál­lam. – Már ha sze­ren­csé­jük van.

– Az legyen az ő bajuk – mondta Éva, majd a szá­rí­tó­kö­tél­hez ment meg­ta­po­gatni a ruhá­kat, aztán tanács­ta­la­nul kör­be­for­dult és rám nézett, hogy most mi legyen.

– Men­jünk – bic­cen­tet­tem a sör­sá­tor felé, ahol a fran­cia nő épp rábe­szélte a ven­dég­lá­tó­so­kat, hogy szol­gál­ja­nak fel nekik valami vacso­rát –, kajáz­zunk meg.

Egy kel­le­mes vacsora és nyu­godt éjszaka után, más­nap reg­gel tehe­ne­ket kerül­getve indul­tunk tovább a gyö­nyörű gali­ciai tája­kon fekvő követ­kező falu felé.