A fürdő­szoba tágas volt és tiszta, így gyor­san lezu­ha­nyoz­tunk, majd az alber­gue mögött fel­ál­lí­tott, fél olda­lán recés és eny­hén lejtős sza­bad­téri mosó­csa­pok­ban kimos­tuk a szennye­sün­ket. Kite­re­getni csak az út mel­letti fák közé kife­szí­tett köte­lekre tud­tunk, ami külö­nös érzés volt, hiszen más­nap akárki rám nézett, könnyen azt gon­dol­hatta, hogy „Tudom, milyen alsó­ga­tya van rajtad!”.

Bar­bade­lót még csak falu­nak sem nevez­ném, mert egy­ál­ta­lán nem lát­tunk a kör­nyé­ken háza­kat, csak egy szé­pen fara­gott, egy­szerű kis kőtemp­lo­mot, ami zárva volt, de ha nyitva lett volna sem hiszem, hogy öt perc­nél tovább tar­tott volna körül­nézni benne. Ücsö­rög­tünk kicsit a faka­puja előtti lépcső­kön, aztán átül­tünk a szem­közti fal tete­jén álló kőke­resz­tek közé, és néz­tük, ahogy a hátunk mögött lemenő nap egyre fel­jebb raj­zolja árnyé­kun­kat a temp­lom olda­lán. Ami­kor ezzel végez­tünk, vissza­men­tünk a sátor­hoz, meg­ta­po­gat­tuk a szá­radó ruhá­kat, aztán még egy­szer meg­for­dul­tunk, és jól meg­néz­tük magunk­nak az alber­get, ami modern épí­tésű volt, és a tete­jé­nek jobb olda­lán maga­sodó tor­nya miatt egy hajóra emlékeztetett.

A sát­runk­nak ott­hont adó, foci­pá­lyá­nyi füves terü­let köze­pén egy hatal­mas sör­sá­tor állt, ami­nek a bár­ját távol­lé­tünk alatt egy kis­te­her­au­tó­ból elkezd­ték fel­töl­teni ita­lok­kal és kony­ha­fel­sze­re­lés­sel. Remény­kedni kezd­tünk, hogy este talán buli lesz, de a pár zarán­dok­kal a nyo­má­ban oda igyekvő, koráb­ban meg­is­mert fran­cia nő hamar kiáb­rán­dí­tott minket.

– Ó, hát hol­nap lesz buli – mondta, majd a tájé­ko­zat­lan­sá­gunk lát­tán a biz­ton­ság ked­vé­ért hoz­zá­tette: – Tud­já­tok... hol­nap lesz július 25-​​e... Szent Jakab napja!