Sar­ri­á­ban csak úgy nyü­zsög­tek a háti­zsá­ko­sok. Mást nem is lát­tunk, csak azo­kat. Ellep­ték a gyors­ét­ter­me­ket és kávé­zó­kat, ott téb­lá­bol­tak a csili-​​vili bakan­csa­ik­ban a turista infor­má­ci­ó­ban, és ott ültek a vadiúj háti­zsák­ja­ik­nak támasz­kodva min­den utca­sar­kon. Csor­dába tömö­rülve sán­ti­kál­tak fel­felé az alberg­hez vezető mere­dek úton, és 50 méter­rel fel­jebb, levegő után kap­kodva feküd­tek min­den elér­hető, zseb­kendő­nyi árnyék­ban. Sört vedelve zajong­tak a bárok elé kira­kott asz­ta­lok körül, és izga­tot­tan érté­kel­ték ki a vas­út­ál­lo­más­tól odáig tartó pár száz méte­res gya­log­lás izgalmait.

Meg sem lepőd­tünk az alber­gue ajta­jára ragasz­tott COMPLETO A4-​​esen. Mivel már rég elfogy­tak a ton­hal­kon­zerv­je­ink, lepa­kol­tuk a háti­zsá­ko­kat az alber­gue elő­te­rébe, és egy rövid város­né­zés alatt leren­dez­tük a nagy­be­vá­sár­lást is. Elpa­ko­lás után az alber­gue lépcső­jén bedob­tunk pár zacskó chip­set sör­rel, és már indul­tunk is tovább. Bár min­den utca­sar­kon pri­vát alber­gek hir­det­ték magu­kat, meg­könnyeb­bül­ten gya­lo­gol­tunk kifelé a város­ból. Pro­fik vol­tunk, és nem kíván­tunk keve­redni min­den­féle zöld­fülű kezdővel.

Sar­ria után a Camino fel­ka­pasz­ko­dott a város fölé maga­sodó domb­ol­dalra, ahon­nan remek kilá­tás tárult elénk. Lefény­ké­pez­ked­tünk a San­ti­a­góig hát­ra­lévő 111 kilo­mé­tert jelző kőnél, majd átsé­tál­tunk egy szép kis kőhí­don és a meg­nyug­tató zöld erdő­kön át tovább gya­lo­gol­tunk a követ­kező, mind­össze négy kilo­mé­terre fekvő csen­des Bar­bade­lóig. Az alber­gue – gon­do­lom már kita­lál­ták – COMPLETO volt, de a bejá­rat előtti lépcső­kön ücsörgő fran­cia pereg­rina és a neki udva­roló helyi rendőr javas­la­tára letá­bo­roz­tunk az épü­let előtti nagy füves terü­let sar­kán, és töröl­köző­vel a kezünk­ben az alber­gue felé vet­tük az irányt.