A zarán­do­kiro­dá­ban nem sok időm volt ezen elmél­kedni, mert Éva egy­szer csak meg­bökte a vál­lam. Az egyik asz­tal fel­sza­ba­dult, és a mögötte ülő ősz hajú öregúr felénk inte­getve vala­mit fran­ci­ául magya­rá­zott. Leül­tünk vele szem­ben, fel­vi­lá­go­sí­tot­tuk, hogy saj­nos nem beszél­jük a nyel­vet, amire kis sopán­ko­dás után elénk tolt egy űrla­pot, és ango­lul folytatta.

– Ezt kérem kitölteni.

Név, cím, nem, élet­kor és hogy mivel jöt­tünk Saint-​​Jeanba.

– Ááá, Hong­rie – derült fel az arca, ami­kor vissza­ad­tuk neki a lapo­kat, majd meg­iga­zí­totta a szem­üve­gét, kinyi­tott két haj­to­ga­tós baba­köny­vet, és akku­rá­tu­san átmá­solta bele az ada­ta­in­kat. – Zsa­log vagy bicik­li­vel? – nézett föl a végén.

– Zsa­log! – mond­tam mintha sértegetnének.

A fickó beik­szelte, több helyen lepe­csé­telte, majd átnyúj­totta a könyveket.

– Ez a Cre­den­c­ial del Pereg­rinótok – mondta ünne­pé­lye­sen, mint­egy hiva­ta­lo­san is zarán­dokká nyil­vá­nítva min­ket, majd némi­képp meg­törve a varázst, elkért értük két eurót. – Min­den nap, ahogy zsa­lo­gol­tok, kér­je­tek bele pecsé­te­ket az alber­guekben, szál­lo­dák­ban, bárok­ban, vagy temp­lo­mok­ban, mert ezzel iga­zol­já­tok, hogy végig­csi­nál­tá­tok a zarándokutat.

Bólin­tot­tunk, amire egy A4-​​es lapot vett elő.

– Ez az alber­guek lis­tája egé­szen San­ti­ago de Com­pos­te­láig – muta­tott az apró betűs táb­lá­zatra. – Itt kap­tok olcsó szál­lást. Ez itt szem­ben már tele van – nézett ki a hátunk mögé az ajtón –, de lej­jebb, a 36-​​ban egy nő ad ki ágyakat...

– Nem szál­lunk itt meg – vág­tam közbe a tudat­la­nok maga­biz­tos­sá­gá­val. – Még ma elindulunk.