19

Bár a tar­to­má­nyi hatá­rok átlé­pése min­dig hozott némi vál­to­zást, túl nagy meg­le­pe­té­sek sosem értek min­ket. Navar­rába lépé­sünk­kor pél­dául – ahogy azt jó előre sej­tet­tem – spa­nyo­lul kezd­tek el beszélni az embe­rek, de a dimbes-​​dombos táj és a fal­vak nagy­já­ból ugyan­azt a képet mutat­ták, mint a fran­cia Pire­ne­u­sok­ban. La Rio­já­ban az erdő­ket fel­vál­tot­ták a szőlőtő­kék, Cas­tilla y León­ban pedig a hori­zont szé­léig futó búza­mezők vet­ték át az ural­mat, és a fal­vak is egyre lepuk­kan­tab­bak let­tek. Utunk utolsó tar­to­má­nyába, Gali­ci­ába lépé­sünk­kor azon­ban – és most egé­szen nyil­ván­va­lóan nem a len­gyel­or­szági Galí­ci­á­ról beszé­lek – egész más volt a helyzet.

A vál­to­zás lenyű­göző volt. Tulaj­don­kép­pen nincs is határ a kettő között, csak egy nagy, cefe­tül össze­fir­kált kő (amin fel­fe­dez­tük egy bizo­nyos Franka keze nyo­mát Esz­ter­gom­ból), mégis mintha egy másik boly­góra csöp­pen­tünk volna. Még a levegő­nek is más illata volt, és a kör­nye­zet is épp olyan érin­tet­len, mint ahogy azt Zeusz előre meg­jó­solta. Mintha évszá­za­do­kat utaz­tunk volna vissza az idő­ben. Gyö­nyörű, hűs tölgyerdő­kön gya­lo­gol­tunk keresz­tül, apró pata­kok felett rög­tön­zött kőhi­da­kon, és köz­ben gyak­ran eszembe jutott a val­lá­sos embe­rek sopán­ko­dása a Para­di­csom­ból való kiű­ze­tés­sel kapcsolatban.