– Ha lenne borotvám...

– Hát, ked­ves tor­zon­borz bará­tom, van – mondta bele­túrva háti­zsák­jába, majd elő­hú­zott egy zacskó eldob­ható Gillette-​​et. – Mert­hogy teg­nap Caca­be­los­ban annyit vet­tem, hogy neked is jut.

Mivel a szak­ál­lam az elmúlt egy hónap­ban szé­pen megnőtt, és – ahogy azt indu­lás előtt Krup­nyek­nek helye­sen meg­jó­sol­tam – a hőség­től állan­dóan beiz­zadt és visz­ke­tett is, mint az állat, egy­ál­ta­lán nem tűnt rossz ötlet­nek a borot­vál­ko­zás. Vissza­mász­tam a sátorba, fog­tam a kis­tük­röt, szap­pant és töröl­közőt, majd csat­la­koz­tam Benhez.

Talán már kide­rült, hogy nem vagyok nagy szakértője a fér­fias témák­nak, de kevés macsó­sabb dol­got tudok elkép­zelni, mint egy tér­dig érő, sebes folyású és jég­hi­deg patak­ban borot­vál­kozni! Még az sem tudta elron­tani a pil­la­na­tot, hogy Ben­nel kény­te­le­nek vol­tunk osz­tozni Éva rózsa­szín kere­tes kistükrén.

Remek érzés volt újra sima­ar­cú­nak lenni, ezért miután végez­tem, gyor­san vissza­mász­tam a sátorba, és büsz­kén mutat­tam az ébre­dező Évá­nak csu­pasz ábrá­za­to­mat. Egy­ál­ta­lán nem volt lenyű­gözve, inkább csak egy hal­vány mosoly futott végig az arcán, jócs­kán kibil­lentve fic­kós hangulatomból.

– Mi olyan vic­ces? – néz­tem rá elbizonytalanodva.

– Emlék­szel ami­kor egy­szer beken­tem magam bar­ní­tó­krém­mel? – kér­dezte. – Na, a sza­káll helyén pont olyan fol­tos maradt a képed.