Így jobb híján lélegzet-​​visszafojtva vár­tam, hogy az állat odébb­áll­jon, amit egy hosszú perc­nyi szi­ma­to­lás után végül meg is tett. Adtam neki még egy kis időt, és ami­kor már úgy gon­dol­tam, hogy heted­hét hatá­ron túl jár, óva­to­san szét­húz­tam a sátor bejá­rati cip­zár­ját, és kiles­tem a résen. A fel­kelő nap suga­rai átsü­töt­tek a fák leve­lei között, a szinte harap­ni­va­lóan friss levegő­ben a ter­mé­szet cso­dás illa­tai száll­tak, és a mada­rak önfe­led­ten csi­vi­tel­tek körös-​​körül. A „fene­vad­nak” nyoma sem volt, ellen­ben Ben ott ült a folyó part­ján egy fatörzs­nek támaszkodva.

– Hé! – dug­tam ki a fejem a sátor­ból. – Hol a bestia?

– Milyen bes­tia? – ült fel ide­ge­sen a fatörzs mögé pislantva.

– Ame­lyik az előbb a sát­runk körül szuszogott.

– Ja, az csak én vol­tam – legyin­tett. – Amúgy jó reg­gelt neked is!

Idő­köz­ben kikec­me­reg­tem a sátor­ból. – Halálra rémí­tet­tél – tár­tam szét a karom. – És minek kel­lett úgy szu­szogni, mint egy aszt­más medve, ahe­lyett, hogy csak szól­tál volna, hogy „Heló, Ben vagyok!”?

– Szól­tam, de csak alud­ta­tok, ezért arra gon­dol­tam, hogy...

– Amúgy meg hon­nan tud­tad, hogy itt vagyunk? – vág­tam a szavába.

– Lát­szik fentről a sátratok...

Azért jó volt Bent újra látni. Épp egy hete, Man­sil­las de las Mulas­ban vál­tunk el egy­más­tól, ami­kor beje­lent­ke­zett az albergbe, hogy lát­hassa az ő szép­sé­ges Horseface-​​ét.

– És hol hagy­tad Horseface-​​t?

– Szó­val azon gon­dol­kod­tam mielőtt még engem ijesz­tett volna halálra valaki – mondta jelentő­ség­tel­je­sen rám nézve, mintha meg se hal­lotta volna a kér­dé­se­met –, hogy milyen klasszul meg lehetne borot­vál­kozni ebben a patakban.