Más­nap viszony­lag sík vidé­ken, taka­ros fal­va­kon át jutot­tunk el Vil­laf­ranca del Bier­zóba. A főtér egyik fél­re­eső étte­re­mé­ben meg­va­cso­ráz­tunk, majd a lemenő nap egyre hal­vá­nyuló fényé­ben elin­dul­tunk kifelé a város­ból a Val­carce folyó völ­gyé­ben kanyargó asz­fal­t­úton. Miután elhagy­tuk a háza­kat, az első hatal­mas bal­ka­nyar­ban, a zöld lom­bok taka­rá­sá­ban egy csa­pást vet­tünk észre, ami levitt min­ket a mély­ben cso­bogó folyó­hoz. A part felénk eső oldala jó szé­les volt és sima, mintha csak sáto­ro­zásra talál­tak volna ki.

Igazi fengshuis élmény volt a cso­bogó patak part­ján aludni. Talán ezért, ami­kor reg­gel elé­ge­det­ten nyúj­tóz­kodva kinyi­tot­tam a sze­mem, egy dara­big észre sem vet­tem, hogy valami erő­sen szu­szog a jobb olda­lam­nál. Mivel Éva a másik olda­lon feküdt, ezért ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban, ahogy fel­gyul­ladt a fejem­ben a vil­lany­körte, már fel is ültem ijed­tem­ben. Aztán ami­kor meg­lát­tam a sátor olda­lára vetődő árnyé­kot, még a vér is meghűlt az ereimben.

Az árnyék egy­ér­telműen egy négy­lábú állaté volt – egy nagy­da­rab négy­lábú állaté –, és ahogy szu­szogva fel­mérte a sátort és szép las­san elka­nya­ro­dott a sarok­nál, a háta köze­pé­nél fel­pú­po­so­dott, mint ami­kor kis költ­ség­ve­tésű far­kas­em­be­res fil­mek­ben érzé­kel­te­tik az átvál­to­zást. Aztán eszembe jutott, hogy a patak­nak ez a sza­ka­sza ide­á­lis ita­tó­hely lehet, és eszembe jutott a Zeusszal foly­ta­tott beszél­ge­tés is abban a fró­mis­tai bár­ban. Tisz­tán bevil­lant a hitet­len fej­rá­zása, ami­kor azt a „buta­sá­got” kér­dez­tem, hogy találkozhatunk-​​e erre­felé med­vé­vel vagy far­kas­sal. Mert azok aztán nagy ívben elke­rü­lik az embert, mi? Most szí­ve­sen meg­kér­dez­tem volna tőle, hogy ha vala­me­lyik – eset­leg az egyik szlo­vén – medve még­sem tudna a dolog­ról, akkor mitévők legyünk.