Az alberg­ben sem akar­tunk már meg­szállni, a város azon­ban nem adta könnyen magát. A zava­ros jel­zé­sek miatt három­szor körbe kel­lett sétál­nunk, mire meg­ta­lál­tuk a kifelé vezető utat, és köz­ben három­szor elsé­tál­tunk az alber­gue és a vár mel­lett is, ami fel­újí­tási mun­ká­la­tok miatt mel­les­leg amúgy is zárva volt.

A várost kifelé menet se nagyon tud­tuk meg­sze­retni. Bár a 13. szá­zad­ban épült lovag­vár tény­leg impo­záns, a tövé­ben csor­do­gáló Sil folyón átkelve a város moder­nebb részébe jutot­tunk, ahol végig nyíl­egye­nes, koszos és szé­les sugár­utak men­tén gya­lo­gol­tunk. Az összeg­raf­fi­ti­zett, jel­leg­te­len ház­töm­bök között kocsik szá­gul­doz­tak min­den­felé, büdös kipu­fo­gó­gá­zok­kal töltve meg az amúgy is fül­ledt levegőt. Akkor léle­gez­tünk csak fel, ami­kor a beton­ren­ge­teg­ből kiérve elhagy­tuk a város után álló kise­lej­te­zett hőerőmű­vet és hatal­mas salak­he­gye­ket, ami után a Camino éle­sen balra for­dult. Átsé­tál­tunk egy ren­de­zett kül­vá­rosi részen, Com­pos­til­lán, majd egy alag­úton az N-​​VI-​​os alatt, és mivel kez­dett besö­té­tedni, egy Columb­ri­a­nos nevű falu előtti han­gu­lat­ta­lan réten fel­ver­tük a sát­rat a méte­res gaz­ban, és elal­vá­sig mor­co­san hall­gat­tuk a töl­té­sen futó autó­úton és a közeli A-​​6-​​os autó­pá­lyán elzúgó kocsikat.

A hatal­mas Cas­tilla y León ezzel nagy­já­ból véget is ért szá­munkra. Az egyet­len emlí­tésre méltó ese­mény az maradt, ami­kor más­nap egy dimbes-​​dombos szőlő­termő vidé­ken átgya­lo­golva elér­tük a tar­to­mány utolsó nagyobb váro­sát, a magas hegyek festői öle­lé­sé­ben fekvő Vil­laf­ranca del Bier­zót. A hely nem csak azért emlí­tésre méltó, mert itt áll az egy­kor ret­te­gett spa­nyol ink­vi­zí­ció főink­vi­zí­to­rá­nak, bizo­nyos Tomás de Tor­que­ma­dá­nak a háza, hanem mert itt töl­töt­tük el a Camino egyik leg­kel­le­me­sebb éjszakáját.