– Bizony, nem­so­kára így fogunk kinézni mi is – bólin­tot­tam tudá­lé­ko­san – hacsak le nem ugrunk a leg­kö­ze­lebbi ten­ger­partra, és kihúz­zuk ott augusztusig.

Köz­ben a leendő zarán­do­kok egye­sé­vel szál­lin­góz­tak kifelé az ajtón egy kis fehér, lepo­relló köny­vecs­két szo­ron­gatva, ami­nek az ele­jét egy jókora bordó kagyló díszített.

Ami­kor végül a zarán­do­kiroda bejá­rata sza­baddá vált, mi is bevo­nul­tunk a tágas és ott­ho­nos iro­dába, és az egyik fal mel­lett sora­kozó háti­zsá­kok mellé támasz­tot­tuk a mie­in­ket. 6–7 asz­tal­nál nyug­dí­jas korú fér­fiak sok nyel­ven intéz­ték a papír­mun­kát, és amíg a sorunkra vár­tunk, kör­be­néz­tünk az irodában.

Az egyik sarok­ban víz­ada­goló állt, a fala­kat üzenő­táb­lák, fali­új­sá­gok és posz­te­rek szí­nes kaval­kádja borí­totta, a bejá­rati ajtóra pedig fel volt tixózva az előző évi sta­tisz­tika.

2004-​​ben pon­to­san 21 544 nem tel­je­sen komp­lett­nek nem akadt jobb dolga a vilá­gon, mint­hogy ide­utaz­zon a Pire­ne­u­sokba és neki­áll­jon gya­lo­golni. Leg­több­jük per­sze fran­cia, aztán spa­nyo­lok, néme­tek, ola­szok, hol­lan­dok... és lás­suk csak... 103 magyar is, ami­vel a nem­ze­tek közötti ver­seny­ben a 21. helyre kerül­tünk. Ez nem rossz ered­mény, bár ha azt vesszük, hogy valaki még Malaj­zi­á­ból is vette a fárad­sá­got (talán éppen maga a nagy San­do­kan), hogy a fél vilá­got kör­be­utazva Saint-​​Jeanba jöj­jön sétál­gatni egy kicsit, egé­szen kevés. (Azóta egyéb­ként a nem­zet­közi tren­det követve töret­len lel­ke­se­dés­sel nő a magyar Camino-​​zarándokok száma. 2009-​​ben pél­dául 410 indu­ló­val a 14. helyet csíp­tük meg a lis­tán, a leg­több, 441 magyar pedig egy évvel előtte, 2008-​​ban vágott neki az útnak Saint-​​Jeanból.)