Per­sze azon­nal szóvá tet­tük a dol­got, de úgy tűnt, hogy ezzel csak a nő zarán­do­kok­kal kap­cso­la­tos előí­té­le­teit táp­lál­tuk. Egyre csak az iga­zát bizony­gatta, amiből per­sze egy szót sem értet­tünk, így meggyőző érvek­kel sem tud­tunk vissza­vágni. A cérna akkor sza­kadt el, ami­kor egy papí­ron leve­zette, hogy ha egy kár­tya 3 euróba kerül, akkor a két kár­tyán még így is meg­spó­rol­tunk egyet. Na, Éva erre nagyot fúj­tatva a pultra dobta a CD-​​t, és miután magya­rul egy­ér­telműen a nő érté­sére adta, hogy mit gon­dol róla, kivi­har­zott az üzletből.

Én is indul­tam volna utána, de köz­ben eszembe jutott, hogy vajon mek­kora esély van arra, hogy valaha is viszont­lás­suk a képe­ink módo­sí­tott vál­to­za­tait az inter­ne­ten, ezért vissza­for­dul­tam, kivet­tem a pul­ton heverő tok­ból a CD-​​t, és bocsá­nat­kérően a nőre moso­lyogva ket­té­pat­tin­tot­tam. Csak akkor vet­tem észre, hogy egy szi­lánk meg­vágta a kezem, ami­kor már kiisz­kol­tam a bolt­ból, és Éva mel­lett áll­tam az utcán. Vissza­néz­tem a boltba, ami­nek szürke műa­nyag­pad­ló­ján végig szép kerek vér­csep­pek sorát hagy­tam magam után, ami némi magya­rá­za­tot adott arra, hogy a bál­ki­rálynő miért kez­dett el annyira szent­sé­gelni a pult mögött, való­színű­leg elát­kozva min­den fel– és lemenőn­ket az idők végezetéig.

Ere­de­ti­leg azt ter­vez­tük, hogy miután fel­sza­ba­dul­tak a memó­ri­a­kár­tyák, meg­lá­to­gat­juk a lovag­vá­rat, és meg­szál­lunk az alberg­ben, de már egy­ál­ta­lán nem volt ked­vünk egyik­hez sem. A bolt­ból kijőve az első utunk egy csen­des kis tér sar­ká­ban meg­búvó bárba veze­tett, ahol mér­günk­ben elha­tá­roz­tuk, hogy úgy bosszul­juk meg a képek elvesz­té­sét, hogy nem nézünk meg sem­mit – még a temp­lo­mos várat sem – Ponferradában.