A port­rék jól tük­röz­ték az eladónő stí­lu­sát. A csa­ládi és esküvői fotók még rend­ben is let­tek volna, hiszen ezek alap­ból giccse­sek, de az első­ál­do­zós, műtermi beál­lí­tá­sok­tól szó sze­rint hát­rahő­köl­tünk. Egy fod­ros ruhás kis­lány az egyi­ken hatal­mas – az amúgy fekete-​​fehér képen – vörö­sen rikító rózsát szo­rí­tott imád­kozó tenye­rei között, egy mási­kon pedig ájta­tos kép­pel a kame­rába nézve egy rózsa­fü­zért mor­zsolt. A követ­kezőn egy hát­ra­zse­lé­zett hajú, sötét öltö­nyös fiú hatal­mas kereszt­tel a nya­ká­ban ült egy temp­lomi gyer­tya­tartó előtt egy uta­zó­lá­dán, mintha valami bizarr keresztapa-​​rapgengszter elő­pu­ber­tás­kori keve­réke lett volna. A csúcs azon­ban még­is­csak egy másik lenyalt hajú fiúcska volt, aki egy hófe­hér, zsi­nó­ros, vala­mi­féle ten­ger­na­gyi egyen­ru­há­ban feszí­tett és egy mini-​​hajókormánykereket mar­kolva álmo­dozó sze­mek­kel kém­lelte a kép­ze­let­beli óceánt.

Évá­val egy­másra néz­tünk, ám mielőtt még bár­mit is szól­hat­tunk volna, az eladónő vissza­tért a „labor­ból”, és letette a CD-​​t és a memó­ri­a­kár­tyá­kat a pultra.

– Esta no es buena – tolta az egyi­ket távo­labb a töb­bitől, mintha fertőző lenne, és eltúl­zott fej­rá­zás­sal meg­erő­sí­tette, hogy valami nem stim­mel vele.

Nem hit­tünk neki, mert Éva épp 5 perc­cel ezelőtt kat­tin­totta rá az utolsó fény­ké­pet rólam, ahogy belé­pek a fotós­bolt ajta­ján, ezért gyor­san berak­tam a fény­ké­pezőbe, hogy meg­mu­tas­sam az eladónő­nek. Ami­kor azon­ban bekap­csol­tam a gépet, a kijelzője bal­jós­la­túan fekete maradt, és valami olyasmi jelent meg rajta, hogy a kár­tyánk kor­rup­ció­gy­anús ügy­letbe keve­re­dett, és ezért min­den ada­tot törölt róla a fényképrendőrség.