« | Mert bár egyesek szerint Tomás egyfajta 21. századi romantikus hős, aki imával gyógyít fájó lábakat, és enni ad az éhezőknek, a realistábbak komplett őrültnek tartják. Olvastam egy történetet, amiben egy zarándok az éjszaka közepén arra ébredt, hogy gyertyák égnek körülötte, és egy szakállas alak (Tomás) fehér templomos-lovag öltözetben maga elé mormolva jókora kardot lóbált felette a levegőben. Barátunknak több se kellett, felpattant, és eliszkolt, ahogy csak a mezítlábai bírták, le egészen a következő faluig, El Acebóig, ahol sürgető kopogtatására a résnyire nyitott albergajtóban álmos fejjel megjelenő hospitalero a történet hallatán csak annyit mondott: „Ja, ez biztos Tomás volt!”. Hát nem csoda, hogy meg akartam magamnak nézni a manust? Nem tudom, hogy mire számítottam, de az omladozó tanya az aszfaltút egyik kanyarjában felülmúlta minden várakozásomat. Olyan volt, mint egy zátonyra futott bárka még abból az időből, amikor tenger nyaldosta a tájat, amit Pangeának hívtak. Szép lassan kezdtem áthúzódni az út jobb felére, de Éva nem tűnt túl lelkesnek. – Te tényleg be akarsz oda menni? – vizsgálgatta a romokat gyanakvó szemmel az út túloldaláról. – Persze, ezt nem lehet kihagyni. – Nem hiszem el, hogy a Mezítlábas eset után még be akarsz oda menni. – Ja, én sem – vontam meg a vállam. – De azért bejössz? – Nem. – Akkor várj meg a következő faluban – mondtam, amire Éva fintorra húzta a száját, és végül velem tartott. 272/382
|
» |
Hozzászólások (4):
Mondjad! Fotó nincs?
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: