Így mire a vona­tunk beto­la­tott a peronra, raj­tam kívül min­denki jókedvűen lök­döső­dött a háti­zsá­kok­kal. A szűk ajtó­nyí­lá­sok­ban időn­ként elakadva mind­annyian fel­tó­dul­tunk a kocsikba, és elin­dul­tunk Saint-​​Jean felé. Még a nap is kisü­tött. A vonat a Pire­ne­u­sok csi­no­san zöl­dellő domb­jai között meg­bújó fal­va­kon át kanyar­gott fel­felé, végig egy folyócs­kát követve, ami­ben a vaká­ci­ózó köl­kök önfe­led­ten pecáz­tak és lubic­kol­tak, néhol inte­getve, néhol hófe­hér hát­só­ju­kat vil­lantva felénk. Jó egy óra múlva aztán a zarán­do­kok izga­tot­tan fész­kelődni kezd­tek, a vonat las­sí­tott majd meg­állt a saint-​​jean-​​i állo­má­son, amire mind­annyian leká­szá­lód­tunk, és kisebb cso­por­tokba verődve a domb­tetőn álló piros cse­re­pes házak felé indultunk.

Éva, én, és a kat­togó tér­dem a leg­há­tul bicegő bácsi­ká­hoz csa­pód­tunk, és moso­lyok­kal biz­tatva egy­mást követ­tük a töb­bi­e­ket egy min­den mere­dek­sé­gé­vel is han­gu­la­tos utcács­kán a zarán­do­kiro­dáig, ami már tömve volt izga­tot­tan pis­logó háti­zsá­ko­sok­kal. Mivel a sor jócs­kán a bolt­íves bejá­rati ajtón kívül kígyó­zott, a kes­keny, macs­ka­kö­ves utca túl­ol­da­lán ledob­tam a háti­zsá­ko­mat, és leül­tem egy lát­szó­lag a sem­mibe vezető lépcsőre. Amíg azon tűnőd­tem, hogy vajon mit is kere­sek itt egy zarán­dok­út­le­vélre várva, amibe majd pecsé­te­ket kell gyűj­teni, mint az ovi­ban, Éva beállt a sorba, és még csak le sem vette a hátizsákját.

– Ezt figyeld! – muta­tott egy­szer csak jobbra, egy rövid­nad­rá­gos, flip-​​flopjában egy­kedvűen fel­felé bak­tató nőre. Első pil­lan­tásra nem volt rajta semmi külö­nös, amíg végig nem néz­tem az amúgy cso­ki­bar­nára sült lábán. Amel­lett, hogy a vád­lija olyan inas volt, mint egy bus­mané, a bokája fölött húzódó éles vonal­tól lefelé a láb­feje hófe­hé­ren virí­tott, mintha zok­nit viselt volna.