1889-​​ban elké­szült a pince, 1890-​​ben a föld­szint és a bejá­rati elő­csar­nok is, 1891 és 1892 között befe­jez­ték a főszin­tet, és ami­kor már úgy tűnt, hogy semmi sem jöhet közbe az épü­let két évvel később ter­ve­zett átadá­sáig, 1893-​​ban Grau püs­pök várat­la­nul meghalt.

Ez per­sze meg­pe­csé­telte az épít­ke­zés sor­sát is. A palo­tá­val kap­cso­lat­ban kevésbé lel­kes astor­gai egy­ház­me­gye túl költ­sé­ges­nek találta a kivi­te­le­zést. Elkezd­tek bele­kötni a ter­vekbe, de Gaudí nem hagyta magát. Idő­köz­ben León­ból meg­bí­zást kapott a Casa Botines fel­épí­té­sére (amit mi is meg­lá­to­gat­tunk León­ban, nem messze van a kated­rá­lis­tól, és mel­les­leg szin­tén Világ­örök­ségi hely), és mivel Grau halála után Astor­gá­ból amúgy is aka­do­zott a járan­dó­sá­gá­nak a kifi­ze­tése, üzent a kata­lán építő­bri­gád­já­nak, hogy pakol­ják össze a kőmű­ves­ka­na­la­kat és teker­jék fel a terveket.

Per­sze jól tudta, hogy nél­küle aligha tud­ják majd befe­jezni a palo­tát. Az astor­ga­iak jó ideig még egy vala­mi­re­való műve­zetőt sem vol­tak képe­sek találni. Azok, akik a ter­ve­ket és a fél­kész épü­le­tet látva némi fej­va­kar­ga­tás után végül elvál­lal­ták a meg­bí­za­tást, mind sorra le is mond­ták. Az egyik követ­kező püs­pök még arra is kísér­le­tet tett, hogy vissza­csá­bítsa a sértő­dött Gau­dít, ám az épí­tész csak nem állt kötélnek.

Az épü­le­tet végül 1913-​​ban egy Ricardo Gar­cia de Gue­reta nevű épí­tész hozta (szó sze­rint) tető alá. Egy év múlva azon­ban ő is vissza­tán­colt, így a befe­je­zést maga Gaudí sem érhette meg. Ami­kor 1926-​​ban, 74 éves korá­ban a bar­ce­lo­nai Gran Vián, Spa­nyol­or­szág leg­hosszabb utcá­ján temp­lomba menet elgá­zolta egy vil­la­mos, az épü­let bel­seje még fél­kész­nek is csak jóin­du­lat­tal volt nevezhető.