« | Éva kérdő tekintetére vállat vonva letelepedtem egy közelben álló padra, nekiláttam a szendvicsemnek, és amíg ő az üres peront kémlelve az ellenkező irányba nézett, én arra készültem, hogy kirántom a sonkaszeletek közé fonnyadt salátalevelet, és ugyanazzal a mozdulattal a hátam mögött futó sínek közé hajítom. – Na! – szólalt meg hirtelen Éva, belém dermesztve a mozdulatot. – Végre valaki! Balra, a peronra felvezető lépcső tetején egy fiatal hátizsákos pár bukkant fel ugyanolyan zavart tanakodás közepette, mint amilyet mi is átéltünk két perce. Amikor megláttak minket, megkönnyebbülten, fülig érő szájjal elindultak felénk. Olaszországból jöttek, és – sajnálom, hogy ezt kell mondanom, mert különben nagyon szimpatikusak voltak – eszméletlenül ronda vándorbotokat tartottak a kezükben. A vékony, lecsupaszított, girbegurba ágakon gyerekes faragás futott végig, és az aljukat egy-egy túlméretezett fekete gumisapka – mint fogpiszkálóra szúrt olajbogyó – díszítette. – Óóó, mi csináltuk – lóbálta meg a sajátját szégyenlős mosollyal a nő, amikor kifejeztem az elismerésem, aztán a férfi a pad mellett dagadozó hátizsákomat végigmérve szabadkozva mesélni kezdte, hogy mivel csak két hétre tudtak elszabadulni otthonról, a Camino első és utolsó száz kilométerét tudják csak gyalog megtenni, a középső szakaszt kénytelenek lesznek majd átbuszozni. Olvastam valahol, hogy a zarándoklatot hitelesítő Compostela megszerzéséhez elég az utolsó száz kilométert legyalogolni, na de erről majd később, mert a lépcsők felől hirtelen harsány nevetés csendült, a peron percek alatt megtelt zsibongó hátizsákosokkal, előkerültek a gitárok, és felzengtek a Jakabot dicsőítő dalok, amihez szendvicsmorzsákat prüszkölve azonnal csatlakoztam én is, ám egy perc után a mellettem éneklő hosszú hajú fiatalember egy láthatatlan cipzárt behúzva a száján a kezembe nyomott egy 5 euróst. 26/382
|
» |
Hozzászólások (3):
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: