Azok­nak a lova­gok­nak, akik nem kíván­tak kiállni Sue­ró­val, egy kesztyűt kel­lett letétbe helyez­niük a gyá­va­sá­guk jeléül, majd lóval átgá­zolni az akkor még jóval szé­le­sebb folyón. Kihí­vók­ban sze­ren­csére nem volt hiány. Bár azon a nyá­ron a jubi­le­umi év miatt (ami­kor Szent Jakab napja, vagyis július 25-​​e vasár­napra esik) amúgy is sok lovag zarán­do­kolt San­ti­ago de Com­pos­tela felé, a király – biz­tos, ami biz­tos ala­pon – oda­küldte a leg­jobb embe­reit is. Mivel Suero ter­vé­nek hamar híre ment, a világ négy égtá­já­nak összes épkéz­láb lovagja a kihí­vás hely­szí­nére igyekezett.

Az ere­deti Don Qui­jo­té­ban is emlí­tést érdemlő Suero végül meg­tar­totta ígé­re­tét. Lovag­tár­sa­i­val 30 napon át aprí­totta a vité­ze­ket, a lezaj­lott 627 össze­csa­pás­ból Suero ellen össze­sen 68 lovag állt ki és 66 „kop­ja­tö­résre” került sor. A kora­beli Lovagi Világ­ku­pá­nak is fel­fog­ható ese­mény egyet­len halá­los áldo­zata egy bizo­nyos ara­gó­niai Asbert de Cla­ra­munt volt, aki­nek egy dár­dá­ból lepat­tanó szi­lánk a sisak­ros­té­lyán és sze­mén át egye­ne­sen az agyába fúródott.

Pár nap­pal később, augusz­tus 9-​​én végül Suero maga is egy könnyű sérü­lést sze­rezve veret­le­nül engedte le véres lán­dzsá­ját. A hős lovag ezután elza­rán­do­kolt San­ti­a­góba, és a zarán­do­kok meg­se­gí­té­sé­nek szen­telte az életét.

Ami még jobb, hogy a híd alatt elte­rülő szé­les kavics­ágyon az Órbigo folyó csör­ge­de­zett, sekély és kris­tály­tiszta vizű volt, és abból a faj­tá­ból való, ami hívo­gatja az embert, hogy „Gyere! Már­tózz meg ben­nem!”, és nem is vitat­koz­tunk vele. Elsé­tál­tunk a híd köze­pé­nél lévő lehaj­tóra, balra vissza­ka­nya­rod­tunk az egyik boltív alatt a híd túlsó olda­lán elte­rülő füves terü­letre (ahol a mai napig min­den nyá­ron fel­ele­ve­ní­tik a lovagi tor­nát), majd meg­ej­tet­tünk egy laza lubickolást.