Később még töb­ben jöt­tek és mire söté­tedni kez­dett, már vagy húsz főből állt az alkalmi zene­kar. Úgy tűnt, hogy min­denki tudott vala­mit hoz­zá­tenni a buli­hoz. Volt aki elkérte a gitárt és kísérte a mási­kat, volt aki csak tap­solt és éne­kelt pár vers­sza­kot, néha össze­vesz­tek, hogy mit játssza­nak, de aztán a végére meg­egyez­tek és min­denki tap­solt, éne­kelt, gitá­ro­zott, vagy azt a fura topogó tán­cot járta a padok körül.

Évá­val nagyon élvez­tük a rög­tön­zött előa­dást, de ami­kor már tel­je­sen besö­té­te­dett és a nők haza­felé kezd­ték terel­getni a gye­re­ke­ket, a legé­nyek véget vetet­tek a zené­nek és haza­men­tek. Kicsit még eldis­ku­rál­tunk arról, hogy való­színű­leg a leg­au­ten­ti­ku­sabb fla­menco előa­dást lát­hat­tuk, ami­hez valaha is sze­ren­csénk lehet Spa­nyol­or­szág­ban, majd mi is fel­sze­delőz­köd­tünk és fel­men­tünk az albergbe.

– Vár­ja­tok! – szólt utá­nunk a recep­ciós lány, ami­kor jó éjt kívánva ellép­del­tünk a pultja előtt. – Itt volt dél­után a mezít­lá­bas barátotok.

– Igen? – néz­tem vissza elke­re­ke­dett szemekkel.

– Pár órá­val utá­na­tok jött.

– Ige­e­een? – ismé­tel­tem el, mivel más nem jutott eszembe.

– Mond­tam neki, hogy itt vagy­tok – vonta meg a vál­lát –, de csak meg­kér­dezte, hogy hol a másik alber­gue és elment.

– Ó – legyin­tet­tem, hogy egy­ál­ta­lán nem bánom a dol­got – biz­tos talál­ko­zunk még vele.