A folyó két partja pofás parkká volt ala­kítva, amit pár száz méte­ren­ként gya­log­hi­dak kötöt­tek össze. A közé­pen kanyargó gya­logút men­tén fia­ta­lok fekü­rész­tek a fűben, egy hip­pi­hajú lány három lab­dá­val zsonglőr­kö­dött török­ülés­ben, egy diszk­ré­ten távoli padon pedig egy fia­tal pár egy­más felé for­dulva tré­cselt világ­meg­váltó vehe­men­ci­á­val. Előt­tünk egy fris­sen ondo­lált hajú nénike pis­lant­ga­tott jobbra-​​balra, hogy látja-​​e min­denki, amint az inkább fel­tű­nést, mint prak­ti­kus­sá­got szem előtt tartva össze­vá­lo­ga­tott szí­nes sport­ru­há­zat­ban koco­gást mímelt. Az udvar­lási fázi­sok külön­böző fokain álló fia­tal párocs­kák kéz a kéz­ben anda­log­tak, kutyá­kat, gye­re­ke­ket, nagy­szülő­ket vagy éppen mind­hár­mat egy­szerre sétáltatva.

Az egé­szet egy­fajta kül­vá­ro­sias kihalt­ság jel­lem­zett, de mind­ez­zel együtt a világ egy csen­des, békés hely­nek lát­szott, ahol szí­ve­sen elsé­tál­gat­tunk volna (főleg háti­zsák nél­kül) akár a vég­te­len­sé­gig is, ha a követ­kező híd­nál el nem érünk a vörös-​​sárga nem­zeti szí­nek­ben pom­pázó leóni aré­ná­hoz, ahol balra le kel­lett kanya­rod­nunk az alber­gue felé.

Spa­nyol­or­szá­got az ember úgy kép­zeli, hogy min­den utca­sar­kon pen­get valaki egy gitárt és bár már több­ször is meg­for­dul­tam ott a Camino előtt, a leg­na­gyobb saj­ná­la­tomra csak a turis­ták­tól leg­in­kább nyüzsgő helye­ken lát­tam ilyes­mit, a leg­jobb tip­pem sze­rint kül­földi előa­dók tol­má­cso­lá­sá­ban. Ami­kor egy­szer Gra­na­dá­ban jár­tam, még a város fölé maga­sodó Sancromonte-​​hegyre is fel­lá­to­gat­tam, ami­nek a bar­lang­la­ká­sa­i­ból állí­tó­lag a fla­menco világ­kö­rüli útjára indult, de ott is csak bezárt ajtók­kal, üres utcák­kal és az ott kóborló kutyák­kal találkoztam.