Ha a bur­gosi kated­rá­lisra azt mond­tam, hogy olyan, mint egy égre füg­gesz­tett csip­ke­te­rítő, akkor a leóni inkább egy kötött pul­csira emlé­kez­te­tett. Per­sze a pul­csi is tud szép lenni, de a négy­zet alakú téren a töm­zsi tor­nya­i­val és egy kerí­tés­sel kör­be­ke­rítve túl sza­bá­lyos­nak és merev­nek tűnt.

A kated­rá­lis leg­főbb ékes­sé­gei egyéb­ként a pazar, Spanyolföld-​​szerte híres ólom­üveg abla­kok, ami­ket állí­tó­lag éjfél­kor érde­mes leg­in­kább meg­cso­dálni. Ilyen­kor ugyanis egy régi hagyo­mányt követve a kated­rá­lis bel­se­jé­ben min­den nap fel-​​, kívül pedig lekap­csol­ják a vilá­gí­tást, amitől az épü­let úgy ragyog a sötét­ben, mint egy kará­cso­nyi mécses­há­zikó. Saj­nos ezt nem volt időnk meg­várni, ezért cél­ta­lan bolyon­gásba kezd­tünk a bel­vá­ros kes­keny utcá­i­nak szí­nes házai között. Egy sarok­ról fel­hív­tuk az ott­ho­ni­a­kat, hogy jól vagyunk, majd ráérő­sen egyik pad­tól a mási­kig ücsö­rögve stí­röl­tük a turistákat.

A Regla tér egyik sar­kán egy óri­ási bronz LEÓN fel­irat állt, amin épp szo­ba­tár­sunk, Fred ücsör­gött arra várva, hogy Joe lefény­ké­pezze. Oda­bic­cen­tet­tünk és a bele­egye­zé­sé­vel én is elkat­tin­tot­tam róla egy képet, nem csak azért, hogy egy hideg téli vasár­nap dél­után majd eszünkbe jus­sa­nak, hanem mert elkép­zel­tem, hogy milyen vic­ces lesz ott­hon az albumba a kép alá írni, hogy „León Fred”.

Vissza az alber­gue felé az egyik sétá­ló­ut­cán egy inkább csak az ala­csony ára­i­val lenyű­göző spa­nyol gyors­ét­te­rem­ben legyűr­tünk pár ham­bur­gert és salá­tát, majd meg­cé­loz­tuk a várost átszelő Ber­nesga folyót, amely­nek a part­ján végig­sé­tálva szinte nyíl­egye­ne­sen elju­tot­tunk a szál­lás­hoz anél­kül, hogy a tér­ké­pe­ket egy­szer is elő kel­lett volna vennünk.