Bár első ráné­zésre a két­eme­le­tes épü­let inkább tűnt egy cse­peli ital-​​nagykereskedés rak­tá­rá­nak, mint alberg­nek, fel­cap­lat­tunk az eme­letre és meg­könnyeb­bülve tapasz­tal­tuk, hogy belülről egé­szen reme­kül fes­tett. Olyan volt, mint egy nem­rég (és igé­nye­sen) fel­újí­tott kol­lé­gium. Éva sze­rint a dél­után folya­mán több­ször is meg­je­gyez­tem, hogy „Hmm, min­den alberg­nek ilyen­nek kéne lennie!”

Miután a recep­ciós lány az első kér­dé­semre némi­leg fur­csállva közölte, hogy nem­hogy ma, de egész éle­té­ben nem látott még mezít­lá­bas zarán­do­kot, gyor­san beje­lent­kez­tünk és a vidám szí­nekre fes­tett folyo­són elin­dul­tunk a szin­tén vidám szí­nek­ben pom­pázó szo­bánk felé. Oda­benn két nagyon szim­pa­ti­kus német bicik­lista épp a dol­gait pako­lászta az ágyon: Joa­chim (akit a bele­egye­zé­sé­vel egy­szerűen csak Joe-​​nak szó­lí­tot­tam és Tho­mas Anders rövid­hajú, nyug­dí­jas vál­to­zata volt) és Manf­red (akit Fred­nek hív­tam és épp úgy nézett ki, mint... nos, mint egy Fred).

– Ó! – kere­ked­tek el a sze­mei, miután bemu­tat­koz­tunk. – És talál­koz­ta­tok már a lovas magyarokkal?

Miután elfog­lal­tuk az ágya­in­kat, azon­nal a folyosó végéről nyíló vizes­blok­kok felé vet­tük az irányt, ame­lyek szin­tén olyan tisz­ták, tága­sak és kel­le­mes illa­túak vol­tak, ami­lyen­nek sze­rin­tem min­den alberg­ben len­niük kéne.

Letet­tem az ablak mel­lett álló asz­talra a töröl­közőm és a kimo­sásra szánt ruha­da­rab­ja­i­mat, majd ahogy meg­for­dul­tam és a csa­pok feletti hosszú tükör­ben meg­lát­tam a tükör­ké­pe­met, beval­lom fér­fi­a­san, hogy egy kicsit össze­rez­zen­tem. Egy sötétre cser­zett arcú macsó nézett velem far­kas­sze­met és min­den bátor­sá­gomra szük­sé­gem volt, hogy állni tud­jam az áll­ha­ta­tos, szú­rós tekintetét.