A redő­nyös­nek igaza volt. A dolog tény­leg műkö­dik. Bare­foot ekkorra már nagyon san­dán pis­lo­gott oldalra, mint a jám­bor kutyák szok­tak kéret­len simo­ga­tás elől, és kerülni kezdte a tár­sa­sá­go­mat. Miután Ben Man­sil­lá­ban beje­lent­ke­zett a helyi albergbe, hogy lát­hassa az ő szép­sé­ges Horseface-​​ét, Évá­val bemen­tünk egy bárba egy sörre, de Bare­foot már nem tar­tott velünk. Az ajtó előtt elkö­szönt egy ter­mi­ná­to­ros „Hasta la vistá!”-val, és már tovább is tipe­gett a mezítlábain.

– Na végre! – for­dul­tam kaján vigyor­ral Éva felé, aki nem érté­kelte túl nagyra a hőstettemet.

– Ez nem volt szép tőled – csó­válta a fejét.

– Csak segí­tek neki jobb emberré válni – magya­ráz­tam. – Lefo­ga­dom, hogy ezen­túl több barátja is lesz majd.

A lovas magya­rok­nak azon­ban még min­dig se híre se hamva nem volt. Fan­to­mokká vál­tak, akik egye­sek sze­rint előt­tünk, mások sze­rint mögöt­tünk jár­tak, így más­nap még min­dig anél­kül gya­lo­gol­tunk be a tar­to­má­nyi szék­helyre, a nagy­já­ból Pécs méretű Leónba, hogy össze­fu­tot­tunk volna velük.

A városba jutás koránt­sem volt olyan sok­koló élmény, mint Bur­gos­ban – León elsőre vala­hogy sok­kal ren­de­zet­tebb­nek és lak­ha­tóbb­nak tűnt. Bár a vidéki idill után egy rövid sza­ka­szon kény­te­le­nek vol­tunk egy for­gal­mas autóút leál­ló­sáv­ján gya­lo­golni, hamar beér­tünk a csen­de­sebb kül­vá­rosi részekre. A sárga nyi­la­kat követve egy árnyas fák­kal sze­gé­lye­zett nyíl­egye­nes utca után a Rio Torío felett átsé­tál­tunk egy gya­log­hí­don és egy jó fél­órá­nyi gya­log­lás után már ott is áll­tunk az önkor­mány­zati szál­lás kapuja előtt a Cam­pos Góti­cos utcában.